1. Fejezet

16 éves voltam, és egy feltörekvő pop-rock banda dobosaként (és esetenként zongoristájaként) képzeltem el az életem. Minden rendben volt, már a zsebünkben volt a lemezszerződés, mikor a menedzserünk majdhogynem szó szerint kidobott bennünket. Kész, ennyi volt, az álmaimnak, és a sikereimnek lőttek. Viszont mint később kiderült, a tánc nagyon ment. Többek között a dobolástól szerzett ritmusérzékem miatt olyan szépen, és tisztán táncoltam, kitöltve minden egyes akkordot, amit tanáraim nem is mertek remélni. Mindezt kevesebb, mint egy év alatt.
A hiphop csapattal meglepően jól éreztem magam, de a szívem még mindig a dobok felé húzott. Rengetegszer léptünk fel egyes híres zenekarok előtt/mellett a magyar előadásokon, és ilyenkor még nehezebb volt. Rossz volt hallani a – sokszor egyáltalán nem tiszta – játékot, úgy, hogy nem én doboltam. Ezért is mondtam igent, amikor ez a három nagyszerű, és hihetetlenül tehetséges srác (Szabi, Tomi, és Andris) felkért, hogy legyek az együttesük dobosa.
A dolog bejött. Kettő hónappal a megalakulásunk után egy lemezkiadó cég felkeresett minket, hogy szerződést ajánljon három (igen, rögtön három) lemezre. Még néhány hét volt a szerződés aláírásáig, mikor hirtelen megcsörrent a telefonom. Olyasvalaki hívott, akit egyáltalán nem vártam.
- Rebus, szükségünk van rád! – üvöltötte Flóra, az egyik lány a volt tánccsoportomból. Alapból az volt bennem, hogy lecsapom, mint mindig amikor ilyen kéréssel hívtak fel, de ez most más volt. Egyrészt a telefon is olyan furán sistergett, mint a távoli hívásoknál (lehet, hogy ezt csak az érzékeny „dobos-fülem” - ahogy Andris hívja - hallja). A másik (meghatározóbb) ok viszont a volt, hogy Flóra sosem szokott üvölteni. Ha dühös, vagy valami baja van, mélyebb hangon beszél, de sosem hangosan.
- Oké, Flóra! Nyugodj meg, meséld el, hogy mi a baj és talán (hangsúlyozom:TALÁN) tudok segíteni.
- Itt vagyunk Angliában – magyarázta a Flóra kezéből telefont kivevő Patti.
- Kapjátok be! :P – morogtam, mint a régi szép időkben, amikor még jóban voltunk és nem utáltak azért, mert kiléptem. – Folytasd! – erőltettem nyugalmat a hangomra, Patti pedig beszélt.
- Jött egy felkérés egy angol bandától… a McFly… talán ismered.
- Lehet hogy már hallottam róluk! – mondtam, miközben kisimítottam az ötös számú McFly poszterem sarkát.
- Szóval felkértek, hogy táncoljunk néhány koncertjükön és legyünk benne egy klippben.
- Ejha! – ismertem el. – Hát ti ilyen jól nyomjátok nélkülem?
- Nem, hát pont erről van szó! Amikor a McFly felkért, még úgy tudták, hogy te is a csapat része vagy. Egyre rosszabb koreográfiákat írunk, és – bár a közönség még mindig őrjöng, és ez a McFlynak elég – már mindenki érzi, hogy valami nincs benne ebben a táncunkban, ami régen még benne volt.
Sóhajtottam. Ez minden?
- Tudok ajánlani egy kevésbé ismert, viszont annál jobb londoni koreográfust, aki nagyjából az én stílusomban dolgozik.
- Ez csak a kisebb baj! Dóri is lesérült.
- Gondolom, túl fogja élni. Jók az angol orvosok – mondtam hidegen, de magamban elmosolyodtam. Mindig is Dóri volt az aki bénázott.
- ELTÖRTE a lábát… hogy pontos legyek a lábaIT, ugyanis mindkét sípcsontja tropára ment egy esésénél. Hónapokig nem tud majd járni, és az orvosok elvből nem engedik majd táncolni egy évig.
- Ti újabban azzal szórakoztok, hogy egymást dobáljátok le házak tetejéről, vagy mi van?
- Háh! – morgott a háttérben Franci, a tánccsoport velem együtt ötödik, utolsó tagja.
- Ez nem vicces, Rebus, ne ironizálj, mert most nagy bajban vagyunk.
- Oké, leálltam! – emeltem fel a kezemet, bár ezt ők Angliából biztos nem látták. Habár a Nap meg több, mint nyolc fénypercre van a Földtől, mégis látják. Azért még nekem is van esélyem…
- Figyelj, állati nagy sz*rban vagyunk, ha nem segítesz, nem tudunk mit csinálni!
- Miért, mit kéne tennem? – kérdeztem gyanakodva.
- Gyere ki! Csak két hónapra, amíg a McFlyos szerződésünk tart. Fizetünk neked mindent, és utána hazamehetsz. Csak ennyit kérünk az életedből. Két hónap igazán nem sok!
- Áhh, ugyan dehogy! Főleg, hogy most készülünk aláírni egy HÁROMLEMEZES szerződést egy kiadóval… Kezd egyenesbe jönni a karrierem így 18 éves koromra…
- Rebus, nem érted? VÉSZHELYZET van!
- Ne beszélj ilyen hangosan, utálok csupa nagy betűvel írni a naplómba! – incselkedtem. Persze, nem is volt naplóm, és ezt a lányok is tudták.
Zörej hallatszott – valaki (alighanem Franci) kicsavarta Patti kezéből a telefont.
- Ha értünk nem vagy hajlandó megtenni – ami eléggé valószínű ebben a helyzetben, akkor tedd meg a McFlyért. Ők fognak leégni a koncerteiken…
Oké, ebben volt valami. Annyi, hogy végigsimítottam az egyes számú McFly poszterem, ami már amúgy is elkopott a sok hasonló mozdulattól.
- Szóval hagyjam ott két hónapra az életemet a McFlyért?
- Igen, ez a kérés – pironkodott Fraci.
- Csak ismételni tudom önmagam: kapjátok be! – mondtam, aztán letettem a telefont.
*
Három héttel később a London Heathrown szállt le a gépem. Igen, mégis rajta voltam köszönhetően a három nagyszerű srácnak. A telefon lecsapása után azért a beszélgetést elmeséltem nekik, mire Andris közreműködésével sikerült elérni, hogy a lemezszerződést csak pár hónappal később kelljen véglegesíteni, a másik két srác pedig lemondta azt a néhány fellépést, ami az elkövetkező időszakban lett volna.
Hét közepes méretű csomaggal léptem át az érkezőkaput. Háromban ruhák voltak – imádtam öltözködni. A negyedik a mindennapi higiéniás eszközeimmel (ld fogkefe, szappan, fésű) volt tele. Az ötödik a zenénkkel. Huszonöt darab általam előre megírt CD a számainkkal, kották, dalszöveg, füzetek, stb… A hatodik a tánccuccokkal volt tele – ruhák, segédeszközök, elsősegély-csomag, zenék. A hetedikben pedig ajándékok voltak, amiket a csajoknak hoztam – főképp a beteg Dórinak némi cucc a szüleitől :) plussz néhány személyes tárgyam, bár olyanból nekem vészesen kevés volt másokhoz képest. Volt két dobverőm, amit egyszer elkereszteltem Petszinek (szigorúan poénból, mikor Szabi egyszer elcsórta, én meg lehordtam, mire ő látván a ragaszkodásomat a tárgyhoz, megkérdezte, hogy van-e neve), de semmi máshoz nem kötődtem igazán.
A lányok kedvesek voltak, kijöttek elém. Úgy tűnt minden gonosz cselekedetemet jóvá tettem a szemükben azzal, hogy most eljöttem. (A tékozló fiú esete ugyebár…) Rögtön elmentünk egy hotelba, ledobtam a cuccaimat, utána pedig dél lévén a Super Records Ltd-hez akartak elvinni, hogy még ebédidő előtt bemutathassanak a McFly tagjainak. Nagy irodaépület volt, a srácok éppen tárgyaláson ültek, és mikor kijöttek, ott álltam én.
- Hello, Fletch vagyok, a srácok managere – mutatkozott be egy úr. -  Az én életemet mentetted meg azzal, hogy mégis eljöttél.
- Nagyon örülök, hogy itt lehetek – mondtam, és a következő srác (Tom) felé fordultam.
- Hi, Tom Fletcher!
- Örülök! – mondtam, és megráztam a kezét. Hát ennek a srácnak élőben még helyesebb a mosolya! Ok, ok, tudom én hogy Gio, meg minden, csak megjegyeztem.
- Nagyon kedves tőled, hogy elvállaltad, tudom, milyen nehéz döntést kellett meghoznod.
- Ugyan! – legyintettem, de belül mélyen egyetértettem vele.
Danny következett, akin látszott, hogy csak a formaság kedvéért rázza meg a kezem.
- Hello, gondolom tudod a nevem – mondta gorombán, és (a kelleténél kicsit erősebben) megszorította a kezem. Nekem viszonylag erős szorításom van, de akikkel eddig kezet fogtam nem panaszkodtak arra, hogy helyet cseréltek a bütykeik…
- Mi bajod van velem? – kérdeztem. Szeretek nyílt kártyákkal játszani.
- Á, csak éppen azon gondolkodtam, hogy mikor fogod bejelenteni, hogy mégis itt hagyod a táncosokat. Egyszer már megtetted.
- Hé! – szólt rá Fletch. – Udvariasabban, Jones!
- Danny, a ZENE kedvéért hagytam abba a táncot! Ezt remélem megérted.
Úgy tűnt, nem igazán tud mit mondani erre, ezért csak félvállról megjegyezte:
- Jé, mégis csak tudod a nevem!
Fújtam egyet aztán kezet fogtam Dougieval. Ő úgy tűnt nem nagyon akar belefolyni a dologba. Miközben bemutatkozott, nála is észrevettem, amit Tomnál.
- Hello, Dougie vagyok! Dougie Poynter.
- Helló, Rebus vagyok, örülök, hogy találkoztunk.
- Szintúgy.
Harry mosolygott mindközül a legszélesebben.
- Harry Judd vagyok!
- Rebus Farkas! – Utálom angolul kimondani a teljes nevem. Amúgy magyarul is.
- Csak szeretném, ha tudnád, hogy hasonló helyzetben én  MINDIG a dobok mellett döntenék. Szóval megértem a régi döntésedet, és tisztellek, amiért el tudtál szakadni a szenvedélyedtől…
- Köszönöm, Harry! Ezt nagyon jól esik hallani.
- Örülök! – mondta Fletch. – Akkor én most meghívok mindenkit ebédelni.
- Ne már! MINDENKIT?
- Igen, Danny, mindenkit! És kötelező! Ellenvetés?
- Nincs – morogta Danny.
- Helyes. Indulás, tudok egy jó helyet! – mondta Fletch és vidáman kiment a folyosó végén lévő ajtón.
Mögötte Flóra ment, akit Tom udvariasan előreengedett az ajtóban. Utána Franci és Patti mentek egymás mellett beszélgetve. Aztán Harry és Doug is kiment. Mi még egy percig izzó szemmel meredtünk egymásra, aztán egyszerre indultunk el kifelé. Kiugrott az ajtón, hogy még véletlenül se kelljen előreengednie. Hamar beértem, és egymás mellett haladtunk a liftig. Annak, hogy az előbb még egy ideig bent maradtunk, meg is lett az eredménye – lekéstük azt a liftet, amviel a többiek mentek. Márpedig én nem utazom Danny Jonesszal egy légtérben kettesben. Kizárt!
Viszont ahol lift van, ott lépcsőháznak is kell lennie valahol, ezért elhatároztam, hogy elindulok megkeresni azt. Dannynek hasonló gondolatok járhattak a fejében, viszont ő rögtön el is indult – másik irányba, mint amerre én terveztem a keresést. Követtem a lépcsőig. Mikor ezt észrevette, elkezdett rohanni lefelé négyesével szedve a lépcsőfokokat. Én sem tétlenkedtem sokáig – utánaeredtem. Táncos mivoltomból még megmaradt a jó mozgás, ezért felpattantam a korlátra, és lecsúsztam rajta – lépcsőfordulónként megint. A hetedikről indultunk; a hatodik és az ötödik közötti félemeleten beértem Dannyt.
- Lúzer! – kiáltottam rá, ahogy elsuhantam mellette. Persze utánam rohant, és akkorát lökött a korláton, hogy leestem róla, és legurultam húsz lépcsőfoknyit. Ahogy ott feküdtem sajgó tagokkal a lépcsőfordulóban, Danny elfutott mellettem.
- Vesztes! – kiáltott rám.
Nekem sem kellett több. Fájó testrészeimet figyelmen kívül hagyva ezúttal hatalmas ugrásokkal egyik lépcsősorról a másikra igyekeztem Dannyt beérni, és amikor sikerült, megléptem a Danny melletti falat, őt pedig a másik lábammal a korláthoz taszítottam.
- Utolsó! – kiáltottam rá. Ő fájdalmasan feljajdult, és az oldalát fogva utánameredt, de beérni a földszint előtt már nem tudott.
Mikor leértem, kifújtam a levegőt, és próbáltam fittyet hányni már-már elviselhetetlenül sajgó tagjaimra. Nem jó érzés fél lépcsősornyit gurulni. Komolyan.
A lift nagyjából velem egyszerre érkezett meg. Oda akartam menni a többiekhez, de hirtelen valaki hátulról elkapott és a falhoz nyomott. Danny.
Sokak által imádott óceán-kék szemeivel a enyémbe nézett, de most nem volt benne gyűlölet. Gyorsnak gyors vagyok, főleg ha olyan helyen vagyunk ahol lehet trükközni, de erőm csak annyi van, amivel fel tudom emelni Flórát. De Danny Jones nem az én súlycsoportom; esélyem sem volt menekülni. Gyönyörű (tessék! már én is kezdem…) szemeibe nézve érzelmek kavalkádját véltem felfedezni. Kíváncsiság, elismerés, csodálat… és még valami, amit nem tudok leírni, de ugyanazt éreztem én is valahol a gyomromban.
Fogalmam sem volt, hogy mit akar tőlem, miért néz így, miért szorít a falhoz, miért van ilyen közel a feje az enyémhez (…),  és hogy miért élvezem én mégis ezt az egészet; de úgy tűnt ő sincs a helyzet magaslatán. Épp ezért valószínűleg rosszabbul érezte magát, mint én, amit persze egyáltalán nem sajnáltam. Egy kicsit még ziháltunk egymással szemben, és bámultuk egymás száját, de amikor észrevettem, hogy már nem szorít, nyeltem egyet és kibújtam a keze alól. Ahogy elindultam a kis csoport felé, akik minden bizonnyal azt hitték, hogy lifttel jövünk, még tompán érzékeltem, ahogy Danny mögöttem az öklét a falba csapja, aztán  ő is elindul.
- Jézusom, Rebus, mi történt veled? – kérdezte Flóra látva a sok sebet, és horzsolást.
- Elestem a lépcsőn – legyintettem. Ha bevallottam volna, hogy Dannytől szereztem a sérüléseket, azzal máris megnyert volna egy csatát.
Rögtön utánam Danny is odaért a kis csapatunkhoz, és kilencen elindultunk ebédelni. Sóhajtottam.
- Hosszú nap lesz ez még!