2. Fejezet

Hangulatos kis helyre vitt minket Fletch. Egy borospincében ültünk; egy hosszú asztal egyik oldalán a McFly három tagja és Fletch, a másik oldalán mi, lányok foglaltunk helyet. Az asztalfőre Dougie került, aki inkább azért ült oda, mert továbbra is ki akart maradni a vitánkból, mint bármi más miatt. Tőlünk Franci ült hozzá a legközelebb, akit úgy tűnt lenyűgöz. Doug ugyanis a saját figyelmének elterelése érdekében elkezdett hétköznapi dolgokról fecsegni a hozzá közel ülőknek. Ha átgondoltam volna, biztos furcsának találom, hogy a szegény, ártatlan, keresztény Francit nem a tiszta lelkű, szép mosolyú érett Tom (aki ott ült vele szemben, és Gioval SMSezett), hanem a „troublemaker” Dougie szórakoztatja jobban. Pattiról már inkább el tudtam képzelni a dolgot. Úgy tűnt, ez a négyes (Franci, Patti, Dougie és Tom) egy külön csoport az asztal másik végén.
Én pont Dannyvel szemben ültem. a maradék három fő (Flóra, Fletch és Harry) körbeült minket. Flóra természetesen mellettem ült, a két „férfi” pedig Danny két oldalán, hogyha netalántán egymás torkának esnénk, időben szét tudjanak kapni.
Soha nem ettem olyan lassan, mint akkor. Dannyvel végig egymás szemébe néztünk, és már akkor dühösen vicsorogtunk ha a pillanatnak akár egy töredékére le kellett venni a szemünket a másikról. Nem is figyeltem, mit eszek, csak Dannyt néztem, és ő is engem. Egy ronda szemvillantás, egy hirtelen mozdulat, elég lett volna, hogy egymásnak essünk, és felforgassuk az egész borospincét.
Viszont azon kívül, hogy életem leglassabb étkezése volt, ott is éltem át addigi életem legnagyobb diadalát. Ugyanis amikor ebéd végén Fletch megpróbálta lazára venni a figurát („Ugyan, srácok, ne csináljátok már!”) és oldalba bökte Dannyt, ő úgy feljajdult, hogy azt öröm volt hallgatni. A vigyor még nagyobbra húzódott a számon, mikor felhúzta az ingét, hogy a többiek kérésére megmutassa, mi fáj, és megláttam, milyen szép lila-zöld csíkot szerzett magára, mikor olyan csúnyán a korláthoz löktem előzés közben. Persze őt is megkérdezték, hogy mit művelt, és ezt a sebet nem lehetett ügyetlenkedésre fogni. Ha önszántából elkezdi verni magát egy erős vasrúddal, az sem okozott volna ilyen szép sebet. Kénytelen volt bevallani, hogy én tettem vele. Győzelem!
- Há-há! – üvöltöttem diadalmasan, körülöttem viszont senki más nem volt ennyire elragadtatva tőle. Közölték, hogy azonnal hagyjuk abba ezt a gyerekes ellenségeskedést.
- Soha! – kiáltottunk fel egyszerre. Innentől ez már több volt, mint a köztünk dúló háború – ez egy játék volt a többiek között, hogy ki bírja tovább idegekkel.
- Oké! – mondta határozottan Fletch. – Akkor vacsorázni is együtt fogunk. Most pedig irány a kórház. Mindkettőtöknek rémes sebei vannak, és Rebus, gondolom szeretnéd meglátogatni Dórit, és odaadni neki, amit a rokonai küldtek. Fél óra múlva találkozunk a váróteremben. Sok sikert, lányok!
*
A megbeszélt időpontban öten ültünk a vizsgáló előtt – Flóra, Harry, Fletch, Danny és én. Fletch a többiektől nem várta el, hogy végigüljék, amíg minket vizsgálnak. Flóra kezében emellett egy doboz is volt, ami tele volt az általam csempészett (vicceltem, átengedték :P) ajándékokkal, és levelekkel, amit a magyar ismerősei, rokonai, barátai, és üzletfelei (…) küldtek. Úgy volt, hogy majd a vizsgálat után én viszem fel Dórinak, de a kezelőorvosom, Mr Hale kijelentette, hogy bizony még azt is elképzelhetőnek tartja, hogy vacsoráig bent tart, annyi sérülésem van, ezért Flórát felküldtem Dórihoz a dobozzal. Dannyvel bementünk a vizsgálóba és felültünk két különböző ágyra. Nem sokkal utánunk Fletch és Harry (aki amúgy csak azért jött el, hogy szükség esetén szét tudjon választani engem és Dannyt) is bejött. Fletch odapenderült Dannyhez, Harry pedig odaült mellém.
- Hogy legyen társaságod! – válaszolta meg a ki nem mondott kérdésemet.
Ezek után a dolgok elkezdtek furcsák lenni. Először is észrevettem, hogy tök felesleges behúzni a függönyt, vagy megkérni minket, hogy forduljunk el egymástól, mivel TÜKÖR VOLT A PLAFONON. Másodszor pedig az ok, amiért be akarták húzni a függönyt (azon kívül, hogy féltek, hogy összeveszünk): mivel a testemet mindenhol horzsolások és sérülések borították, fehérneműben kellett ott ülnöm, és néznem ahogy vizsgálnak, és fertőtlenítik (ÁÚ, bár nem hangosan, nehogy Danny meghallja) a sebeimet. Danny ezzel szemben a másik ágyon félmeztelenül ült. Csak most vettem észre, hogy milyen jó teste van. Tudom, ezt le kéne tagadnom, de azt vettem észre, hogy aki olyan gyáva, hogy nem ismeri el az ellenfele erősségeit, annak általában ez is lesz a veszte. Úgyhogy Dannynek jó a felsőteste. Nagyon.
Persze, én sem panaszkodhattam – a tánc kihozza az ember legjobb alakját, de én jelenleg 17 horzsolással, és 24 könnyebb sérüléssel  ültem ott (melltartóban, és bugyiban, ez tény).
- Hát fiatalok – kezdte Dr Hale a maga harminchét évével.:) – azt kell hogy mondjam, hogy nagyon szerencsések voltak. Nagyon kevés ember ússza meg olyan könnyen a lépcsőről való legurulást, mint maga, kisasszony, és úgy néz ki, hogy a fiatalúrnak sem tört el semmije, bár még szeretnénk megröntgenezni; biztos, ami biztos. Egyébként ha rám hallgatnak, abbahagyják a harcot, mert nagyon könnyen a csontjaikba, vagy akár az életükbe is kerülhet.
- A karrieretekről nem is beszélve – fejezte be Fletch.
Ahogy Dannyék kimentek az orvossal meg néhány ápolóval együtt, ketten maradtunk Harryvel egy csöndes ápolónő társaságában.
- Kérdezhetek valamit? – szólalt meg Harry.
- Már megtetted, de ma nagylelkű kedvemben vagyok, úgyhogy kérdezhetsz még egyet.
- Dannyvel nem voltál nagylelkű! – morgott.
- Ad egy: először én gurultam le a lépcsőn, és ő csak utána esett neki a korlátnak. Ad kettő: Dannynek EGY rohadt sérülése van, nekem meg negyvenegy. Ez pontosan a negyvenegyszerese az ő sérüléseinek... Mi a kérdés?
- Hát.. igazából ez. Miért csináljátok ezt?
- Mondom, hogy ő kezdte! – védekeztem.
- Nem azt. Miért kezdtetek versengeni? Tudom, hogy Danny nem kedvelt az elején, de pár nap alatt minden bosszúságát elfelejtette volna. ”Úgy bánj másokkal, ahogy te is szeretnéd, hogy bánjanak veled!” – mindig ez volt a mottója, és most mintha mindezt elfelejtette volna. Hogy történhetett, hogy az egyszerű ellenszenvből ilyen közellenségeskedés lett?
Harry szemébe néztem, miközben felszisszentem, mert baromi fájdalmas volt az, ahogy a vállamon lévő sebet fertőtlenítette a nővér.
- Tudod, sosem szerettem azokat az embereket, akik hallásból megutálnak valamit vagy valakit. Danny pedig pont ezt csinálta velem.
- Mondom, hogy pár nap alatt lehiggadt volna. Így szerintem egy hónap múlva sem fog.
- Várj, még nem fejeztem be! – állítottam le, aztán tovább meséltem. – Miután kimentetek, mi még ottmaradtunk (ezért is késtük le a liftet), és az a gyűlölet, amit akkor láttam a szemében, már régen nem abba a kategóriába tartozik, amit egy vállrándítással el lehetne intézni. De ezt még elintézhettük volna azzal, hogy egyszerűen nem szólunk egymáshoz. Ami engem felhergelt az az volt, hogy amikor meglátta, hogy követem, elkezdett iszonyatos gyorsasággal rohanni. Ő pedig akkor érhette el a tetőpontot, amikor először megelőztem.
- Istenem, Rebus, felnőttek vagytok mindketten! Ne viselkedjetek úgy, mintha… nem is tudom – nem talált szavakat, de én így is tudtam, mire gondol.
- Tudom. Az én mottóm az, hogy „Az állatok állatok, az emberek viszont civilizált társadalomban élnek”. Danny viszont kihoz belőlem mindent, ami nem emberi. Úgy érzem magam, mintha most léptem volna ki egy Stepheny Meyer könyvből, ahol az emberek akár vámpírok, meg vérfarkasok is lehetnek.
Harry bólintott.
- De ha tényleg ilyen rosszul érzed magad miatta, akkor minek csinálod?
- A versenyszellem miatt, ami ezzel jár. Ha kiszállnék…
- Akkor te lennél az okosabb? – kérdezte ironikusan.
- Akkor Danny nyerne!
- De te már nem versenyeznél, tehát ez téged nem zavarna…
- Akkor meg gyávának tartana, én meg őt hülyének és ha lehet, még ennél is jobban utálnánk egymást.
- Jó, nyertél… - sóhajtott.
Utána sokat nem beszéltünk, csak néha felszisszentem, meg megszorítottam egy épp az utamba akadó testrészét (kezét, lábát, kisujját, és egyszer a térdét is) fájdalmamban. Nem sokkal később viszont visszajött Dr Hale meg a többiek. Az orvos Danny röntgenfelvételeit lobogtatta a kezében. Danny olyan fájdalmas arckifejezéssel jött vissza, hogy azt még nézni is szánalmas volt.
- Na mi az, sikerült megölnöm téged? – kérdeztem gorombán, mire Harry oldalba bökött.
- Elrepedt a medencecsontom miattad! – panaszkodott a képembe nyomva az egyetlen nála lévő röntgenképet. Harry rá is szúrósan nézett. Elvigyorodtam.
- Értem. Hát akkor legközelebb jusson ez eszedbe mielőtt megint le kell gurulnom egy lépcsősoron miattad!
- Elég legyen! – vágta el a beszélgetést Fletch.
- Mindenesetre be fog gyógyulni – jegyezte meg halkan Dr Hale. – Viszont a jövő héten még mindenképpen vissza kell jönni, hogy megnézhessem, hogy mennyit javult. Kerüljék a fizikai munkát!
Épp ahogy ezt kimondta, a rajtam dolgozó ápolónő felrakta az utolsó ragtapaszt, és felöltözhettem. Miután felhúztam magamra a felsőm, Danny tekintetével találtam szembe magam, aki engem fixírozott.
- Te meg mi a fenét bámulsz?
- Semmit – mondta lassan, és dühösen, aztán elkapta rólam a tekintetét.
Továbbra is az ágyakon ültünk a vizsgálóban, és már csak arra vártunk, hogy Danny sebét bekötözzék. A távolból morogtunk egymásra. Harry megmarkolta a csuklóm, és szorosan fogott, hogy még véletlenül se csináljak semmi meggondolatlanságot. Pár perccel később aztán Flóra is megjelent, Fletch pedig bejelentette, hogy indulnunk kell, ha oda akarunk érni időben az étterembe.
- De én még be akartam köszönni Dórihoz! – szóltam rá. Dóri volt az egyik legjobb barátnőm a tánccsoportból.
- Majd beköszönsz holnap. Indulás!
Ha valamit megtanultam Dannytől, akkor az az volt, hogy Fletchnek tilos ellent mondani. Még nem tudtam miért, de tudtam, hogyha akadékoskodnék, akkor annak nem lenne jó vége. Legalábbis erre utalt Danny ebéd előtti megjegyzése. Éppen ezért nem sokkal később már egy elegáns étterem egy eldugott szobájában ültem a többiekkel. Korai vacsora volt délután hatkor, de persze vannak, akik annál később már nem is esznek.
A vacsora némiképp nyugodtabban zajlott, mint az ebéd. Még mindig tapintani lehetett a Danny és köztem lévő feszültséget, de ezúttal minden falatát ki tudtam élvezni a tejszínes csirkémnek. Továbbra is izzó szemmel meredtünk egymásra, de már néha bele is folytunk a beszélgetésbe, bár egymással sosem értettünk egyet. Doug is nyugodtabbnak, és barátságosabbnak tűnt. Nyolc körül (addig elvoltunk egymással) Fletch felállt, és bejelentette, hogy a fiúknak menniük kell.
- Hová? – kérdeztem.
- A srácok egy late-night showban szerepelnek – hajolt oda hozzám Patti.
- Ja, akkor ezért vacsiztunk ilyen korán? – kérdeztem Fletchtől észre sem véve, hogy még mindig magyarul beszélek.
- I beg your pardon…
- Nothin’ – legyintettem.
- Hát akkor mi megyünk, sziasztok lányok! Flóra, a kártya még nálad van, ugye? – kérdezte Fletch.
- Persze, minden rendben lesz! – biztosította amaz.
- MILYEN KÁRTYA? – fakadtam ki fogalmam-sincs-milyen nyelven, de angolul folytattam. – Emberek, miért hagytok ki minden infóból?
- Mert csütörtökön szoktuk megbeszélni a heti beosztást, és ma péntek van. :P
- Most már tényleg mennünk kell! – sürgette a fiúkat Fletch. Most már mindannyian felálltunk az asztaltól. A srácok odajöttek hozzánk, és puszizkodtak velünk. Tom biztatóan rám mosolygott, Dougie is nagyon kedves volt, Harry pedig a fülembe súgta, hogy vigyázzak magamra. Danny viszont még csak el sem köszönt, nemhogy puszit adott volna. Habár lehet, hogy az lett volna a veszte, ki tudja? Mindenesetre, amikor már mindenki megnyugodott, hogy ezen a vacsorán sem tört ki a harmadik világháború, én sértetten a távozó McFly után kiáltottam.
- Neked is szia, Danny!
Megfordult, és izzó szemmel meredt rám. Közelebb jött, nagyon közel, egész a plafon felé kellett fordítanom a fejem, hogy láthassam az arcát, amiről még mindig sugárzott a gyűlölet. Olyannyira, hogy félelmemben megmarkoltam az oldalamról lógó dobverőt. Fogalmam sincs, mihez kezdtem volna vele, ha úgy érzem, használni kell, de szerencsére erre nem került sor. A megjegyzésemet figyelmen kívül hagyva csak ennyit mondott:
- Élvezd ki a hétvégét, mert hétfőn próbálunk! – de ezt is olyan hidegen és halkan sziszegte, és úgy izzott, mint aki már a fejfámat látja maga előtt. Körülnéztem. Mindenki minket bámult, Fletch pedig elkezdte kiterelni a McFlyt. Megemeltem a szemöldököm.
- Na ki fog elkésni?
Felhúzta a szája egyik szélét.
- Ott leszek, ne aggódj. És nem ez lesz életed legjobb élménye, azt garantálom.
Most már nagyon mérges voltam. Az, ahogy ő fölém magasodva próbált megfélemlíteni, az… utánozhatatlan volt. Én közel sem tudtam volna ennyire ijesztő lenni. Éppen ezért visszavettem, és abban a stílusban válaszoltam, mint amikor a kórházban figyelmeztettem.
- Tudod, négy másodpercig tart elmenni odáig, és kilépni azon az ajtón. Én kettőt adok neked – idéztem. Már csak ő volt bent a McFlyos bagázsból. Valamelyest lehiggadt, de még mindig dühösen nézett.
- Audrey Hepburn, Álom luxuskivitelben – jelölte meg az idézet forrását egy félmosollyal. Basszus!
Egy ideig még farkasszemet néztünk egymással, aztán mikor pislogtam mindenféle megjegyzés nélkül, egy vigyorral az arcán sarkon fordult, és lassan kisétált. Felmordultam.
 - Hogy én mennyire gyűlölöm ezt a pasit!