3. Fejezet

A hétvége viszonylag nyugis, de ami még fontosabb: kellő mértékben Danny-mentes volt (tehát egyáltalán nem láttam vasárnap délutánig). Szombat reggel (miután tízkor hajlandó voltam kikecmeregni az ágyból, ugyanis hajnalig az eddigi élményeimet írtam meg mailben a bandának) első dolgunk volt, hogy elmenjünk ruhát csináltatni nekem a fellépésre. Semmi extra, csak puma cipő, „egyenfarmer”, fekete top, fehér ing (alul megkötve) és csillogó kék kalap került a ruhatárba, viszont mivel mindig is a lehető legjobbra törekedtünk a fellépéseinken, ezért a ruhákat is magunknak varrattuk. Ezzel el is ment a délelőtt. Flóra azzal a Fletchtől kapott hitelkártyával fizetett, amiről a tegnapi vacsora összege is lement. Ezt a kártyát ugyanis (mint az még előző nap este kiderült) a tánccsapat a McFly-jal kapcsolatos kiadásokra kapta.
Ebéd után egész délutános táncpróbát tartottunk. A lányok előzetesen már elküldték a koreográfiákat, és én elég gyorsan tanulok, ezért hamar fel tudtam venni azt a stílust, ahogy elő kellett adni a számokat. Egyszer végig is szaladtunk az egészen, és a többiek azt mondták, hogy ha ez a koncerten is így megy, akkor nem lesz gáz. Nekem viszont ennyi nem volt elég. Már a hétfői próbán tökéletesen akartam teljesíteni. Nem akartam Dannynek megadni a lehetőséget, hogy kritizálhasson. Éppen ezért másnap reggelre is beraktunk egy próbát, amin egész bravúrosan teljesítettem.
- Hétfőre megérik ez hiba nélkül – biztatott Flóra, és valamiért én is ezt éreztem, de azért elrendeltem egy próbát délutánra is. Azelőtt viszont, rögtön ebédidő után végre volt időm meglátogatni Dórit.
Ahogy beléptem a kórtermébe, a „kishölgy”, ahogy magamban neveztem ott ült egy tolószékben az ablaknál egy tinimagazint olvasgatva.
- Kinőttél már ezekből! – jegyeztem meg. Megfordította a tolószékét (ez nem is olyan könnyű feladat), és amikor meglátott, odagurult hozzám. Lehajoltam és megöleltem. - Szevasz, Dóri, mi a pálya?
- Mozgó test által leírt görbe – magyarázta. Fizikás volt gimiben, ez tény, de májusban már leérettségizett… Mindenesetre mosolyogtam. Ő viszont komoly képet vágott. – Hallottam, mi történt Dannyvel. – Ez jellemző volt Dórira. Nem törődött azzal, hogy hónapok óta nem látott, hanem úgy kezelt, mintha eddig is ott lettem volna vele.
- Igen, és azt nem hallottad véletlenül, hogy velem mi történt? – kérdeztem nem kis éllel.
- Úgy értem, a vitátokat mesélte el Flóra;azt még nem tudta megmondani, hogy mi lett a lépcsőházi versengés következménye – folytatta nyugodtan, én pedig leültem az ágyára.
- Tizenhét horzsolás és huszonnégy kisebb sérülés a részemről, részéről pedig egy repedt medencecsont, meg egy b*szott nagy színes csík a hasán – informáltam.
- Tehát te jártál jobban – vonta le a következtetést. – Mindenesetre rémesen nézel ki.
- Ne haragudjál már, melyikünk ül tolószékben? – kérdeztem, de már nem tudtam komoly maradni.
- Az más! – nyújtotta ki a nyelvét.
- Mert? Te magadtól voltál ilyen béna, mi meg egymást amortizáltuk le?
- Ne legyél gonosz – Újból komoly hangnemre váltott, és úgy folytatta. – Tudod, Danny sokat jelent nekem.
- Tényleg? – néztem nagyot. – De neked ott van… - Úristen, hogy is hívták…? :S
- Ott van Attila, igen. De Danny nem mint pasi számít, hanem mint bátty.
- De bátyád is van! – borultam ki.
- Igen, aki egész életemben lekezelt! – vágott vissza. – Danny viszont más. Ő elviselte a bénázásaimat a próbákon; nevetett, mikor leöntöttem málnaszörppel; neki bármit elmondhatok!
Nem hittem a fülemnek. Ez nem az a Danny volt, akit én ismertem.
- Biztos, hogy ugyanarról a személyről beszélünk? – kérdeztem halkan, mire úgy meredt rám, mint aki egy másik bolygóról jött.
- Nem tűnt eddig fel, hogy senki más nem utálja, csak te? Egyébként ez rád is igaz. Egyedül egymás ellenségei vagytok, közben pedig mindenki megpróbál kimaradni a harcból. Emlékezz, az ebédnél is…
- Te honnan tudsz az ebédről? – vágtam a szavába, mire megrántotta a vállát.
- Flóra sokmindent elmesélt…
Hát persze, Flóra! Dórinak ő volt a legjobb barátnője. Mindent megosztottak egymással.
Egy kicsit még beszélgettünk, aztán egyszer csak csipogott az órám jelezve, hogy kezdődik a következő táncórám. Ezzel nagyjából egy időben kopogtattak.
- Szabad! – kiáltott ki Dóri. Az ajtó kinyílt. A lélegzetem is elállt – Danny Jones állt ott kezében egy csokor virággal. Egyértelműen nem nekem hozta, de jól esett, hogy így törődik Dórival. Éppen ezért elhatároztam, hogy én is, és a meghökkent Danny kérdő tekintetét látva felemeltem a kezem, jelezve, hogy most nincs nagy kedvem vitázni. Ő ezt tudomásul véve bólintott, de nem jött közelebb.
- Na szia, Dóri, nekem mennem kell! – pattantam fel, aztán nyomtam egy puszit a homlokára és elindultam kifelé. Dóri utánamkiáltott.
- Szia, és köszönöm! Köszönök mindent…
- Nincs mit! – kiáltottam vissza, aztán kisétáltam Danny mellett, aki biccentett, aztán behúzta mögöttem az ajtót.
*
Hétfő tényleg nem volt egy könnyű nap, ugyanis Danny ígéretei szerint megnehezítette a próbát. Kezdjük ott, hogy mielőtt beléptem volna az öltözőnkbe, észrevettem, hogy résnyire nyitva van az ajtó, és a tetején a falnak van döntve egy műanyagpohár. Egyértelműnek tűnt a helyzet – ha benyitok, a pohár leesik, és rámborul a tartalma. Éppen ezért a lábammal rúgtam be az ajtót, aztán hátrébb ugrottam, hogy száraz maradjak. A pohár azonban loccsanás nélkül ért földet – lévén hogy üres volt.
- Mi a fene? – hajoltam le, hogy felvegyem, és akkor észrevettem egy feliratot a padlón.
„VESZTETTÉL!” – tudatta velem a krétával írt felirat, a következő pillanatban pedig csurom vizes voltam. Valaki (igen, ő) hátulról leöntött egy vödör vízzel. Fújtam egyet (hiszen ez gyerekes!), csórtam a személyzettől egy törülközőt, aztán átvettem a táncruháimat (fekete felső, zöld nadrág, fekete lábszárvédő, amit mi stílusosan elneveztünk lábsz*rvédőnek; zöld-fekete lábtyű), és kiraktam a vizeseket a radiátorra száradni annak a reményében, hogy mire végzünk a próbával megszáradnak. Bementem a próbaterembe. Ez két részből állt; az egyikben a srácok próbáltak, és tele volt technikai felszerelésekkel, a másikban mi gyakoroltuk a táncot a zenéjükre.
Bent már ott volt Flóra, Patti és Franci, és egy papír fölé hajolva tanulmányozták a rajtalévő rajzot.
- Sziasztok! – köszöntem, aztán a terem másik végében lévő McFly felé fordultam. – Morning!
- Morning! – köszöntek vissza, akik ott voltak.
- Rebus, neked miért vizes a hajad? – érdeklődött Patti.
Körülnéztem. Danny sehol.
- Szerinted? – kérdeztem, aztán elővettem az öltözőnk kulcsát  a zsebemből. – Ezt rád bízom, Flor, innentől zárjuk az öltözőt, rendben? Amúgy mit néztek?
Franci a kezembe nyomta a papírt. A színpad volt felvázolva, ahol a McFly szombaton készült fellépni. Három „emeletes” volt. Az alsón táncoltunk mi, középen énekelt a McFly, a harmadik szinten pedig Harry dobolt. A papírra továbbá számozott nyilacskák is voltak húzogatva aszerint, hogy ki hol jön fel a színpadra és hányadikként. Én voltam az utolsó (nyolcadik), és amellett jöttem fel, ahol korábban Tom, hogy aztán megköszönhesse nekem, hogy beugrottam Dóri helyett, és a közönség megtapsolhasson. Hát nem édesek, hogy gondoltak rám? Nem tudtam, ki találta ezt ki, de nagyon jól esett nekem. Szóval miután Tom megköszönte, nekem le kellett mennem a többiekhez az egyik oldallépcsőn.
- A kalapod alulról a hetedik lépcsőfokon lesz, de ne vedd fel, amíg le nem értél a csajokhoz! – hangzott az utasítás Fletchtől húsz perccel azután, hogy elkezdtük megbeszélni a részleteket.
- Igenis! - bólintottam.
- Ezek után elkezdődik az előadás. A srácok a Friday nighttal kezdenek ugyebár…
- Mivel? – kérdezte Flóra.
- Erről eddig szó sem volt! – tette hozzá Franci.
- Mondtam lányok, nem? Csütörtökön megbeszéltük, hogy kell valami a Motion in the Oceanből is, és ezért…
- A Please, please-ről volt szó! – fakadt ki Patti.
- De hát nem adhatják elő a Please-t, mert…
Ezek után kisebbfajta vita kezdett kialakulni, amiben a lányok hüledeztek, hogy miért nem kaptak jó információt, Fletch pedig a fejét fogta, hogy hogy lesz ebből előadás. Csak én álltam ott csendben, szemöldökráncolva, amit aztán az egyik csaj észre is vett, és egy pillanattal később már mindenki engem nézett.
- Adjatok fél órát, és megcsinálom – mondtam halkan. – Írok rá koreográfiát.
- Jó! – bólintott Fletch. – Ha tényleg megteszed, azzal Danny szemében is feljebb emelkedsz kissé.
- Lesz*rom Dannyt! – legyintettem. – Kérek egy tollat, meg egy papírt, és a számot!
Megkaptam, amit kértem, s fél órával később egy teleírt papírral a kezemben jelentem meg a próbateremben. További két órát vett igénybe, míg megtanultuk, és három percet és húsz másodpercet, míg elő is adtuk a srácoknak. Mindenki – még Danny is, bár ő igyekezett titkolni és többé-kevésbé sikerült is neki – elégedett volt.
- Hihetetlen! – dicsért Fletch. – Kitűnő! Csodálatos! Ez eddig a legjobb, és leglátványosabb koreográfiátok lányok! És mindezt harminc perc alatt! Elképesztő!
- Köszi… - pirultam el.
- Egyvalami viszont nem teszik… - kezdte lassan.
- Ki vele!
- Igazából nem nagy cucc, csak…
- Ki vele! – ismételtem magam.
- Hát jó! – sóhajtott. – A második perc után kezdődő „think I’m gonna lose it” – oknál nekem az utolsó olyan… Hogy is mondjam? Lapos. Nem csináltok semmit, csak kinyújtott kézzel ide-oda dőlögettek – magyarázta, de úgy látszik nem akart nagyon kritizálni, ezért gyorsan hozzátette. – Viszont az előtte nagyon tetszik, mikor ilyen izékkel hullámoztok – imitálta egy pörgőrúgás szerű mozdulatunkat, amit egymás után hajtottunk végre a koreográfia szerint, és tényleg elég jól kijött. Fletch gesztikulálását meg jól kiröhögték.
- Ja igen, azt akartam is mondani, hogy ott a „lose it”–oknál ugye csak Danny énekel? Akkor az megoldható, hogy a másik két srác addig benne legyen a koreográfiában?
- Háát – húzta el a száját. – Nekik igazából gitározniuk kéne…
- Könyörgöm, engedd meg, ígérem, nem bánod meg! – nyavalyogtam. Bejött!
- Hát jó! Mit kéne csinálniuk?
- Ki kéne jönniük egy kicsit a színpad két széle felé. Nem sokat, nem kell egészen a lépcsőig eljönni, csak hogy ha egy síkban nézzük, akkor a sor két szélén legyenek.
- Jó, ez megoldható…
- És el kéne játszaniuk, ahogy ide-oda húzogatnak minket.
Fletch tíz hosszú másodpercig nem szólt semmit, aztán lassan bólintott, és elkezdett tapsolni.
- Jó vagy, Rebus! Szuper lesz!
A többieknek is láthatóan tetszett, én meg lassan elmosolyodtam. Az, hogy így a banda szívébe loptam magam, egy már-már behozhatatlan előnyt jelentett számomra a Danny elleni küzdelemben. Legalábbis ezt gondoltam amíg Danny el nem rohant állítása szerint a büfébe, és vissza nem jött egy nagy tábla csokival, amit a kezembe nyomott.
- A nap megmentőjének! – mondta egy őszintének tűnő mosollyal. Fogalmam sem volt, miért csinálta ezt, egészen addig, amíg meg nem hallottam magam mögött a lányokat sóhajtozni.
- Istenem, de kedves volt tőle!
Így viszont már egyértelmű volt. Ő is azon dolgozott, hogy a lányok megszeressék, mégpedig az enyémnél egy sokkal hatásosabb módszerrel – nem a lányoknak tett jót, hanem nekem, hogy lássák, hogy milyen jó arc.
- Köszi! – morogtam, aztán rájöttem, hogy nem az a legjobb módszer a visszavágásra, ha rádöbbentem a lányokat arra, hogy miért csinálja Danny azt, amit csinál. Kibontottam a csokit, kockákra törtem, és az orra alá toltam – Kérsz? – kérdeztem angyali mosollyal, aztán megkínáltam a többieket is. Há-há. 1-1!
- Most hogy ilyen jóban lettetek hirtelen, felmentelek az együtt ebédelés kényszerétől – jelentette ki Fletch, aminek őszintén örültem.
Egy-két számot elpróbáltunk együtt is, aztán Fletch kijelentette, hogy ebédidő van, és hogy aki vele ebédel, annak ő fizet, és hogy fél óra múlva ennél meg annál az étteremnél, de neki még el kellet intéznie egy telefont. Persze mindenki rohant átöltözni, csak én nem siettem mivel:
1. A ruhám még mindig nem volt száraz, bár tény, hogy már csak az alja volt nedves.
2. Tudtam, hogy én úgysem fogok a többiekkel ebédelni, mivel Danny is ott lesz, és hát…
A második indok jobban számított. Nem akartam a többiekkel lenni, mert biztos voltam benne, hogy Danny ott van. Az agyunk viszont úgy látszik egy rugóra jár, ugyanis hasonló indokokból ő sem ment a többiekkel, mint az később kiderült…
Ahogy ebéd után jöttem vissza próbálni, iszonyatosan elkezdett esni az eső, ezért behúzódtam egy buszmegállóba. Az hamar megtelt ezért inkább egy közeli kapualjba helyeztem át magam, viszont ott sem voltam egyedül.
- Danny?
- Rebus! Te mi a fenét keresel itt?
- Nem ebédeltem a többiekkel, mert nem akartam összefutni VELED! – magyaráztam, ahogy próbáltunk minél távolabb húzódni egymástól. – Te?
- Én sem… - morogta.
Egy ideig csendben maradtunk, és úgy fürkésztük egymást viszonylag dühösen. Vízcseppek ültek a haján, ami belelógott az óceán-kék szemébe, ingének nyaka flegmán felhajtva, a legfelső gomb kigombolva szabadon hagyva egy részt a mellkasából… Egész végig csak arra tudtam gondolni, hogy „istenem, de szexi ez a srác, és én mégis utálom”. Ahogy ezen gondolkodtam hirtelen megérkezett a busz és néhány ember hatalmas esernyőkkel megindult a „kapunk” felé. Nem tűntek mérgesnek, amiért beálltunk a kapualjukba az eső elől, inkább azért, mert Danny elállta az ajtót és nem lehetett bemenni tőle.
Odébbállt, de ahhoz, hogy az egész ajtót szabadon hagyja, egészen oda kellett engem préselnie a falhoz…
Egy pillanat volt csak, amíg nem tudtuk kontrollálni magunkat – egyetlen pillanat, amíg egy esőcsepp a hajából az arcomra esett -, de ez az egy pillanat bőven elég volt ahhoz, hogy olyat tegyünk, amit egy éltre megbánunk.
Az érzés már ott bujkált bennünk mióta, „a gyűlölet nem vész el, csak átalakul” ahogy Dóri egyszer figyelmeztetett még régen – mintha évek teltek volna el azóta. Tudtuk már, éreztük rég, hogy akarjuk egymást, csak igyekeztük eltemetni ezt az érzést olyan mélyre, amilyen mélyre csak lehetett. És sikerül is, ha nincs az az esőcsepp…
Ha nem lett volna az az esőcsepp, egyszerűen nem néztünk volna egymásra, ahogy bementek az idegenek, ellöktem volna, és amint kissé lecsendesedik az eső, rohantunk volna vissza próbálni (esetleg közben némi sérülést okoztunk volna egymásnak, ez mindig benne van a pakliban), és pár nap alatt elfelejtettük volna az egészet. De akármennyire is fáj, ott volt az az esőcsepp Danny haján, ráhullott az arcomra, Danny odanyúlt hogy letörölje, és akkor olyat tettünk, amire életünk végéig emlékezni fogunk – megcsókoltuk egymást.