5. fejezet

A ajtóban egy nálam pár évvel idősebb lány állt hosszú, fehér fürdőköpenyben.
- Öö… nem akarok bunkónak tűnni, de te… ki vagy?
- Harry barátnője – nevette el magát a lány. – Na gyere be, hideg van kint! – mondta vidáman én meg bementem.
- És most már melegebb van kint? :P
- Nem, de legalább nem jön be. Amúgy Dorkának hívnak… Furcsa név, tudom… - nevetgélt de most inkább zavarában.
- Á, nem, Magyarországon teljesen átlagos – biztosítottam, ahogy a konyhába vezetett, leültetett és elkezdett vizet forralni. – A lány, aki helyett beugrottam… őt is Dorottyának hívják.
- Értem – mondta miközben hálásan rámmosolygott, aztán ő is leült mellém. – Szeretnéd elmondani, hogy mi történt, vagy beszéljünk inkább másról? – kérdezte kedvesen.
- Jajj, Dorka annyira kedves vagy velem! – érzékenyültem el, mire a kezembe nyomott egy zsepit. – Meséld el nekem, hogy ki vagy, hogyan ismerkedtetek meg, miért bízol meg bennem ennyire, és hogy MIÉRT NEM TUDTAM EDDIG RÓLAD?
- Jó - vigyorgott. – Csak halkan, mert Harry alszik. Mit szeretnél először tudni?
- Azt, hogy ki vagy te… már ha ezzel nem sértelek meg.
- Dehogy is! – nevetett. – Szóval Harryvel egy bulin találkoztam pár éve. Ott egy kicsit elszaladt velünk a ló, és hát… másnap reggel mellette ébredtem úgy, hogy még a nevét sem tudtam… - kezdte elpirulva, de nekem tetszett, hogy ő sem a racionális döntések híve. Lefeküdt olyasvalakivel, akinek a nevét sem tudta. Azért feküdt le vele, mert pillanatnyilag az tűnt a legjobb döntésnek… Mintha a pár évvel idősebb önmagamat láttam volna a csajban. – A problémák ott kezdődtek, hogy ezt a média is megtudta, ezért Fletch azt javasolta, hogy ne legyen nagy botrány a dologból, hogy Harry mondja azt, hogy a barátnője vagyok. Ez meg is történt, és a pletykák is tényleg lecsendesedtek, és akkor Fletch két hónappal később azt mondta, hogy most már szerinte eleget mutogattuk magunkat együtt, nyugodtan bejelenthetjük a szakításunkat. A furcsa csak az volt, hogy egyikünk sem akarta. Már megszoktuk egymás közelségét, már el sem tudtuk volna képzelni, hogy ne legyünk ott, hogy ne együtt jelenjünk meg a rendezvényeken, hogy ne csókoljuk meg egymást, mikor észrevettünk egy kamerát a közelben… Fletch meg erre vigyorgott, közölte hogy ez szerelem, meg hogy sok boldogságot. Harry másnap elhívott randizni, és lassan, de biztosan összejöttünk. Csodálatos érzés volt úgy megcsókolni, hogy tudtam, hogy senki nem figyel…
Le voltam nyűgözve. Hát ez tényleg egy gyönyörű történet volt… Hogy két ember így megtalálja egymást! Hirtelen elkezdett sípolni a vízforraló, és még mielőtt elhalkíthattuk volna, Harry jelent meg álmosan a konyhában… egy szál boxerben. Bár nem mintha ez olyan gáz lett volna, a kórházban én fehérneműben markolásztam a térdét… A gáz az volt, mikor odament Dorkához, aki éppen bögrékbe töltötte a vizet, és gyengéd csókot lehelt a nyakára.
- Ááá! – ordítottam kétségbeesve. – Ezt NE! Könyörgöm, hagyjátok abba!
Dorka megértően eltolta magától Harryt, aki viszont csak most vette észre, hogy én is ott vagyok.
- Öö… te mit csinálsz itt?
- Háát… öö… nem akartam egyedül lenni – mondtam végül, mire Harry odajött, és megölelt.
- Nem vagy egyedül… Akarsz beszélni róla? – kérdezte félig mosolyogva.
- Nem, épp ismerkedem Dorkával – válaszoltam, és már az én arcomra is visszaült a mosoly.
- Én már befejeztem – emelte fel a kezét Dorka. Leültek a két oldalamra, én pedig ettől úgy éreztem, mintha egy család lennénk.
- Oké, akkor először azt mondd meg, hogy miért is nem csókolhatom meg a barátnőmet, akit szeretek!
Annak ellenére, hogy már évek óta együtt voltak, Dorka még most is elpirult és bensőségesen nézett Harryre. Ez nem zavart annyira – iszonyú aranyosak voltak. Úgyhogy vettem egy nagy levegőt és válaszoltam.
- Azért – kezdtem, aztán elhadartam az egészet egyben -, mert Dannyt és magamat látom a fejemben.
- Ugye nem? – kérdezte Dorka, Harry feje pedig az asztalon koppant. Én zavartan elkezdtem zongorázni az ujjaimmal a dobverőmön, amit Dorka észre is vett. – Jé, te is dobos vagy? – kérdezte, hogy így próbáljon meg felvidítani.
- Aha… – morogtam. – Miért, még ki az?
Dorka hitetlenül nézett rám.
- Te is dobos vagy? – csodálkoztam.
- ÉN vagyok dobos, te idióta! – morgott Harry. – De most neked nem ezzel kell foglalkoznod. Dannyről mesélj!
- Mit meséljek?
- Hogy mit látsz PONTOSAN magad előtt, amikor ezt csinálom – mondta és csak azért is áthajolt az asztal fölött, és megcsókolta Dorkát.
- HARRY! TÉNYLEG NE! – csaptam az asztalra, a pár pedig bociszemeket meresztett. - Kérdésedre válaszolva egyébként esőt, villámot, meg gyertyákat. Ez így értelmes volt?
Harry sóhajtott.
- Oké. Akkor meséld el az elejéről!
- Oké – sóhajtottam én is. – Akkor kezdődött, mikor elmentetek ebédelni, és mi nem mentünk veletek. Öszefutottunk, és olyan hatalmas, fatális hibát vétettünk, amit csak azért nem fokozok még, mert akkor elfogynának a szavaim arra, amit pár órája műveltünk…
Elmeséltem, mi történt, és hát… nem találtak szavakat.
- Jól van! - állt fel Dorka. – Először is megiszod a teát, utána csinálok neked egy forró fürdőt, választunk neked valami ruhát holnapra a szekrényemből, aztán leszaladunk boltba, és veszünk némi energiaitalt, mert az mindannyiunkra ráfér, igaz? – kérdezte a végét már Harrytől, aki szemmel láthatóan elbóbiskolt az asztalon.
- Mi? Ja! Bocs… - kezdte, és már épp oda akart hajolni szerelméhez, mikor én elkezdtem iszonyatosan ordítani, úgyhogy hamar letett a tervéről. – Gonosz vagy, tudod?  - nézett rám, de én nem foglalkoztam vele.
- Jajj, Dorka, annyira hálás vagyok neked! – ugrottam a nyakába.
*
Reggel mindketten időben jelentünk meg a próbán, és az sem tűnt fel senkinek, hogy egyszerre… (Siker!) Viszont ami nagyobb probléma volt, hogy amint beléptem az öltözőbe, letámadtak a lányok, és észrevették, hogy kendő van a nyakamban.
- Fáj a torkod? – kérdezte Franci.
- Mi? – kérdeztem. Eleinte fogalmam sem volt mire gondol, de végül is hamar rájöttem. – Ja! Igen… Rettenetesen! – tetem hozzá, és próbáltam rekedt hangon beszélni.
- Na jó, tudod, ki veszi ezt be! – jött oda Patti, és letépte a kendőt a nyakamról. Franci elfordult, és eltakarta a szemét (szegény, ártatlan lány), Patti gyorsan a szoba másik végébe ment, és elérte, hogy elfelejtse, amit látott (irigyeltem, amiért ő képes volt erre – de neki is nagyon erős agykontroll kellett hozzá), Flóra viszont közel hajolt, és megnyalta a szája szélét a lila folt láttán.
- Ezt a kiszívást!
Mérgesen visszavettem a kendőt, felvettem, jó erősen megkötöttem, hogy még egyszer ne téphessék le, aztán egy „nem akarok beszélni róla” felkiáltással kirohantam és egyenesen beleszaladtam Harrybe.
- Hé, ésszel! – mondta kedvesen.
- Bocs… - morogtam.
- Nyugodj meg! - suttogta a fülembe, aztán rámosolygott a szembejövő Tomra, jelezve, hogy minden oké.
- Itt van már? – kérdeztem. Tudta, mire gondolok.
- Az előbb jött meg. Meg kell hagyni, te is szép nyomot hagytál rajta…
- Kint hagyta? – kérdeztem, ugyanis még tisztán emlékeztem, hogy mit hagytam a nyakán. Harry megvonta a vállát.
- Neki nem kell eltitkolnia. Természetéből adódóan néha így jelenik meg reggelente. Rá senki sem gyanakodik. Bár Tom megjegyezte, hogy repedt medencecsonttal talán nem kéne ilyeneket csinálnia…
- Ja értem – morogtam. Hogy milyen könnyű dolga van neki!
- Jó, hogy itt vagytok, srácok, öt perc múlva kezdünk! – jelentette be Fletch, ahogy elhaladt mellettünk, aztán bekopogott az öltözőkbe is a hírrel.
- Jövök már! – jött ki Danny, aztán meglátott engem. Hát azt a jelenetet le kellett volna filmezni. Úgy nézett rám, mintha valami mocsári szörny lennék. Meg Edward Cullent is így képzelem el, ahogy Jacobra néz. Jó, én sem voltam éppen nyugodt. Nagyon örültem, hogy ott van velem Harry, mert egyedül fogalmam sem volt, mihez kezdtem volna. De aztán Fletch beterelt mindenkit a próbaterembe.
Most viszonylag jók voltunk mindketten. Dannynek is kijött minden hang, én is emlékeztem, hogy mikor milyen mozdulat jön. Viszont volt valami, amit a többiek is észrevettek, csak épp nem tudták megmondani, hogy mi az. És ez nem velem volt, hanem Dannyvel. Akkor azt gondoltam azért, mert engem már kellőképpen kezelt Dorka és Harry. A nap végén kiderült, hogy nem ezért. Danny ugyanis akkor elkapott arrébbvonszolt a többiektől és megint odanyomott a falhoz.
- Egyedül ébredtem! – panaszkodott villogó szemekkel. Próbáltam megnyugtatni. Nem akartam, hogy így nézzen rám. Most nem.
- Danny, ha ottmaradtam volna, az még nagyobb hiba lett volna.
- Legalább egy rohadt CETLIT hagyhattál volna! – fakadt ki.
Oké, bevallom, ez abban a helyzetben eszembe sem jutott. Meg hát… mit írtam volna rá? „Elmentem”? Hát azt úgyis látja, nem?
- Danny – próbálkoztam másodszor. Tegnap, mikor kedves volt, azt akartam, hogy veszekedjünk. Most viszont hogy így nézett, azt akartam, hogy megint csókolgasson. Az jobb lett volna, sokkal jobb mint ez a nézés. – Figyelj, nem gondoltam, hogy megbántalak…
- Akkor mire számítottál, mi? – kérdezte még mindig mérgesen, én pedig végleg bepánikoltam.
- Danny, könyörgöm, ne bánts! – esedeztem, de nem hatotta meg. Helyette fújt egyet, és pofon vágott, de annyira, hogy elterültem a földön, ő meg hátrébb lépett.
Ekkor szerencsére megjelent Harry. Nagyon rondán méregette Dannyt egy ideig, de aztán végül is úgy döntött, hogy én fontosabb vagyok, mint az, hogy beverje Danny orrát, ami nem is lett volna jó ötlet figyelembe véve a szombati koncertet. Így hát leguggolt hozzám, és átölelt.
- Nem tudom elhinni, hogy lefeküdtem vele! – morogtam, inkább azért, hogy mondjak valami szellemeset, nem pedig mert így éreztem. Belül pontosan tudtam, mi történt tegnap este.
- Cssss – csitítgatott Harry. – Minden rendben – mondta halkan, aztán szemügyre vette az arcomat.
- Nem értem, miért kaptam – vallottam be. – Ne hiszem, hogy tényleg az a baja, hogy otthagytam…
- Nem az, hanem hogy te voltál az első ilyen – válaszolta elégedett mosollyal. – Még sosem hagyta ott senki Danny Jonest az éjszaka közepén előtted. Egyébként nem lesz semmi maradandó károsodásod ettől.
- Hurrá! – morogtam, de azért elégedett voltam magammal. – Ettől függetlenül még mindig nem értem, miért kellett megpofoznia.
- Gondolom, nem tette volna meg, ha nem lenne rajtad az a kendő. Akarod, hogy beszéljek vele?
- Nem kell – sóhajtottam. – Még idegesebb lenne, ha tudná, hogy belekevertelek.
- Hát akkor…?
- Menj csak haza, Harry, Dorka már biztos vár! – veregettem meg a vállát.
- De biztos azt is tudni akarja majd, hogy mi van veled!
- Komolyan? Istenem, de édes ez a lány! Tartsd meg soká! – vigyorogtam.
- Nem szándékoztam elengedni – villantott felém egy macsós mosolyt. – Mit csinálsz holnap?
Na ez volt az a pillanat, amikor hosszú idő óta először kitört belőlem a nevetés.
- Mi az? – kérdezte.
- Idézem: „Nem szándékoztam elengedni… mit csinálsz holnap?”. Kábé mint „Meg akarom tartani a csajom… Holnap randi?”.
- Ja! – nevetett ő is. – Igazából csak szeretnék venni neki egy nyakláncot, és azt szeretném ha segítenél kiválasztani…
- Harry, te már annyit segítettél nekem!
- Ezt vehetem igennek? – kérdezte mosolyogva.
- Nem. Viszont adok neked egy tanácsot: Dorkának mindaddig tetszeni fognak az ajándékaid, amíg tőled kapja őket. Amint már én is belefolyok a nyaklánc kiválasztásába, már nem teljesen tőled kapja. Válaszd ki azt, amelyik neked szimpatikus; szigorúan kinézet alapján. Eszedbe ne jusson giccses darabot venni, csak azért mert az volt a legdrágább! …Szóval ha te választod ki az ajándékát, értékelni fogja, és szeretni fog benne téged, akkor is, ha az adott esetben nem tetszene neki.
- Köszönöm, Rebus! – ölelt meg Harry. – Nagyon hálás vagyok neked.
- Szívesen! – mosolyogtam, aztán arrébblökdöstem. - Na menj már haza Dorkához! Pótoljátok be a reggel kimaradt csókokat!
- Imádlak, Rebus! – mondta Harry aztán elfutott. – Holnap találkozunk!
- És Harry… - szóltam utána, mire visszafordult. – Zöld színűt válassz!
- Miért?
- Bízz bennem!
- Oké! – Ezzel Harry végleg otthagyott. Nem akartam elmondani, honnan jöttem rá, hogy szereti a zöldet. Vajon egy pasi képes lenne megérteni, hogy a pár évvel idősebb önmagamat látom benne? Belülről jött. Egyszerűen biztos voltam benne, hogy ez a kedvenc színe!
Végül én is visszamentem a hotelszobámba. Beraktam némi zenét. Lekapcsoltam a villanyokat aztán meggyújtottam néhány gyertyát. Lefürödtem, aztán hagytam, hogy a tegnapeste emlékképei elárasszák a fejem. Órák óta voltam így, mikor hirtelen kopogtattak. Gondoltam a szobapincér, vagy ilyesmi, ezért felkapcsoltam a villanyt, és kinyitottam. Az ajtóban viszont valaki egészen más állt.
- Danny? – képedtem el.
- Sajnálom! – mondta. Tudtam, mire érti: arra, hogy megütött. Viszont úgy állt ott megbánóan, lehajtott fejjel, hogy megesett rajta a szívem. Beletúrtam a hajába, magamhoz húztam, és megcsókoltam. Ő átölelt, és elkezdett befelé nyomulni. Elég egyértelmű volt, hogy mit akarunk. A villanyt a könyökömmel kapcsoltam le, az ajtót Danny a lábával rúgta be. Nem érdekelt a holnap, nem számított, ami eddig volt; egyedül egymással akartunk törődni.