7. Fejezet

Akárhogy is könyörögtem, Tom nem volt hajlandó elmondani, hogy kihez megyünk. Viszont lebukott, mikor megjegyezte, hogy amikor a Starbucksba beugrunk magunknak kajáért, akkor kéne venni valamit Jamesnek is.
- Jamesnek? Te James Bourne-hoz viszel engem?
- Hát… igen.
- És szerinted tetszeni fog neki? – kérdeztem aggodalmaskodva, ő meg elmosolyodott.
- Közel azonos az ízlésünk, és nekem nagyon tetszett. De ha valami nem jó, ő biztos, hogy ki tudja majd javítani.
Ezzel valamennyire sikerült megnyugtatnia, így amikor egy nagy házhoz érkeztünk már nem rágtam a körmömet az idegességtől, és a hajam igazítását is abbahagytam.
- Ez James háza, úgyhogy a McFlyos belső információkkal együtt ezt a címet se nagyon terjeszd, meg amit még meg fogsz tudni Jamesről – magyarázta Tom, én pedig bólintottam.
- Tudok titkot tartani – és Tom még csak nem is tudta, mennyire…
- Oké, akkor csöngetek.
És lőn. Amint sikeresen bejutottunk a házba, egy szőke férfi üdvözölt minket. Pacsiztak Tommal, aztán a kezét nyújtotta felém velem.
- James Bourne vagyok.
- Tudom… - morogtam, de James szerencsére nem vette magára.
- Te pedig nyilván Rebus.
- Nyilván! – vigyorogtam, és megráztam a kezét. – El sem tudod képzelni, mekkora megtiszteltetés, hogy találkozhatok veled.
Persze amint ezt kimondtam, eszembe jutott, hogy ez mekkora rajongó-duma, de Jamest nem érte váratlanul.
- De, azt azért el tudom – mosolygott. – Szóval hoztál nekem egy jó számot… Gyere, erre van a stúdió! – mondta, és elindult egy folyosón.
- Nem tudom mennyire jó – suttogtam, de azért utána mentem.
Egy hatalmas szobába vezetett, ami körben volt szintetizátorokkal, és volt ott egy hatalmas képernyőjű számítógép, amin a dallamszerkesztő-program – gyanítom – éjjel/nappal ment. Míg Tom betette a CD-t, amit még az előző stúdióban írtunk meg, én odaadtam Jamesnek a dalszöveget, és figyeltem milyen arcot vág, amikor elolvassa. Már a cím megtetszett neki.
- Lover by night, fighter by day – ízlelgette.
Igen, a Dannys kalandról írtam. Illetve nem pont arról, hanem inkább a bennem támadt érzelmekről, meg hogy mit érezhetek majd később.
- Ez gyönyörű! – ismerte el James, nekem pedig nagy kő esett le a szívemről. – Csak kevés – nézett Tomra, jelezve, hogy ezt neki is észre kellett volna vennie.
Igaza volt. Két versszak volt, egy refrén, még egy versszak, aztán a refrén kétszer. Tom már készen állt a válasszal.
- Arra gondoltam, hogy ha az elejét meg a végét megnyújtjuk, és az első két versszak közé is berakunk egy refrént, megoldható…
- Megoldható, csak nagyon …mesterséges. Látszik rajta, hogyha nyújtva van. Nem, Rebus, attól tartok írnod kell még egy versszakot, amit berakunk a két refrén után, aztán még egy refrén és úgy már jó lesz. Ez az utolsó lehet egy kicsit más stílű, hogy ne legyen unalmas.
- És ha magyarul írnék? – kérdeztem. Azt hittem kiakadnak, hogy úgy zavaros lesz, de csak egymásra néztek.
- Látod? Tud a csaj! – mondta Tom.
- De bizony hogy tud! - ismerte el James. – Hajrá!
- Mi? Most?
- Nem azért mondtam le az ebédet Gioval, hogy beszélgessünk. Gyerünk, munkára! Mi addig dolgozunk a dallamon és az ütemen.
Az egészből végül is az lett, hogy ők ketten „komponáltak” én meg ültem a sarokban és szöveget írtam. Úgy tűnt, pontosan megértik, hogy mi akarok kihozni a dalból , pedig fogalmuk sem volt arról, hogy mi lehet a háttérben. Mindenesetre mikor fél óra alatt megszültem a megfelelő négy sort (nehéz szülés volt, de csak mert baromi nehéz felszólításra írni), beraktuk, és még alakítottunk az utolsó refrénen, hogy viszonylag váratlanul halkan érjen véget. Egyszer csak Tom felkiáltott.
- Jajj, ne! Elkésünk.
- De hát csak négykor van a megbeszélés!
- Háromnegyed van, és húsz perc oda az út.
- Uhh… így elment az idő? – csodálkoztam.
- Ne haragudj, haver, de mennünk kell – mondta Tom, pacsizott Jamesszel, megvárta míg én is elköszönök, aztán kirángatott a kocsijába.
Szerencsére jó volt a forgalom, így nem késtünk sokat. Nagy bociszemekkel ültünk le az asztalhoz két üres székre. Nem nagyon tűntek mérgesnek, amiért késtünk, csak Danny nézett egy kicsit furcsán a párosukra Jajj, ne…
Fél óra információgyűjtéssel kezdődött, amiben megbeszéltük, hogy a péntek orvosi vizsgálattal és egyebekkel fog eltelni, és Fletch nyomatékosan megkért, hogy mellőzzük a koncertig az extrém sportokat, a hideg ételeket, a veszélyes tevékenységeket, és a szexet. Állati nagy röhögés tört ki a lányok körében, mikor Fletch ezt bejelentette, de már megtanultuk, hogy nem mondunk ellent neki. A szombatot nyilván a koncertre való felkészüléssel készültük eltölteni, vasárnap pedig szabadnapot kaptunk. Mielőtt azonban Fletch elmondta volna, hogy hétfőn mi lesz a dolgunk, Dannynek el kellett mennie kontrollra. Miközben kiment, elég rondán nézett rám, úgyhogy utánaszóltam.
- Üdvözlöm, Dórit!
Mint kiderült, ezzel csak magam alatt vágtam a fát, ugyanis őt már közben kiengedték (a gipszet még nem szedték le a lábáról). Danny viszont visszaszólt.
- Át fogom adni neki, ne aggódj!
- Köszönjük, Danny – szólt rá Fletch és végleg kitessékelte.
*
Este fáradtam rogytam le az ágyamra. Napok óta először aludtam egyedül, ezért hamar felkeltem. Felültem az ágyon, jobb kezembe temettem az arcom és jó ideig úgy maradtam. Beálltam egy kicsit a hideg zuhany alá, és hagytam, hogy elárasszák az emlékképek a fejem. Aztán mikor már teljesen elkészültem, elindultam a stúdióba. Fél úton voltam, mikor rájöttem, hogy most igazából orvosi vizsgálatra kéne mennem, és elindultam a vizsgáló felé. Nem voltam a toppon, aznap nagyon nem.
A doktor szerint minden rendben volt és a sebeim nagy része is be volt már gyógyulva. Vizsgálat után a banda és a táncosok elmentek „lazítani” egy wellness fürdőbe. Tulajdonképpen örülnöm kellett volna neki, mert általában imádom a pezsgőfürdőt, meg az iszappakolást, de most valahogy minden rossznak tűnt. A víz forró volt, masszázs közben csak arra tudtam gondolni, hogy minek tapizza ez a csaj a testem, a lávaköves kezelés közepén pedig mikor kiment a csaj mondván, hogy most egyedül hagy, hogy tudjunk relaxálni; osztottam Franci véleményét, miszerint „Hogy a fenébe relaxáljak, amikor KÖVEK VANNAK A FEJEMEN?”. Úgyhogy felhagytam mindenféle tevékenységgel, és elhatároztam, hogy megkeresem a rossz hangulatom okát, amiről tudtam jól, hogy kicsoda.
Danny az egyik medence szélén üt lábait lógatva a vízbe szomorú, merengő arckifejezéssel az arcán. Megköszörültem a torkom. Danny felnézett és a szeme egy kicsit elmosolyodott.
- Szia! – mondta halkan.
- Leülhetek? – kérdeztem, mire bólintott én meg odaültem mellé. – Hogy vagy?
- Nem fáj már annyira, ha ez a kérdés…
Mindkettőnk hangja halk és elgyötört volt.
- Figyelj, Danny, én sajnálom… - kezdtem erőtlenül, de belémfojtotta a szót.
- Psszt… - tette a számra a mutatóujját, aztán közelebb hajolt úgy, hogy orrunk, és homlokunk összeért. Becsuktam a szemem, és hagytam, hogy lehelete cirógassa a számat. Nem csókolt meg. Annak nem is lett volna sok haszna. Hozzám sem ért, csak az orra és a homloka. Csak ültünk ott és hallgattuk egymás zihálását.
Minden jónak vége szakad egyszer. Minden szép pillanatnak el kell múlnia. Minden idill megtörik. A mi idillünk Fletch jóvoltából tört meg, aki megköszörülte a torkát. Mindketten odakaptuk a fejünket, összenéztünk, aztán vissza a managerre.
- Tudjátok srácok, azt gondoltam, hogy ki fogtok békülni, de azt nem, hogy ilyen jóban lesztek – jegyezte meg. – De azért örülök. És ti tudtátok ezt? – kérdezte azoktól, akik mellette álltak. Csak ekkor vettük észre, hogy mindenki ott áll körülöttünk.
- Háát… - kezdte Patti.
- Egyértelmű volt, hogy Rebusnak van valakije – magyarázta Flóra és megnyalta a szája szélét.
- Én nem gondoltam volna – jegyezte meg halkan Tom.
- Én se!
Fletch szerencsére elégedett volt ezekkel a válaszokkal, és nem állt le kérdezgetni a többieket.
- Hát… gratulálok! – mondta, aztán elment, és a többiek is szétszéledtek.
Egymásra néztünk Dannyvel. semmi értelme nem volt letagadni, vagy kimagyarázni, hogy miről van szó. A legtöbb, amit tehettünk, hogy jó képet vágunk a dologhoz. Danny lassan feltápászkodott, és a kezét nyújtotta felém. Együtt elmentünk a napozóágyakhoz, és lefeküdtünk olvasni. Öt percig tartott ez a fajta nyugalom (ami nem is volt nyugalom, mert fogalmam sem volt, mit akar tőlem Danny…), aztán Fletch bejelentette, hogy „Srácok, elbújni”. Mi, lányok csak kapkodtuk a fejünket ahogy húsz-harminc fiatal lány beözönlött és elárasztotta a fürdőt.
- Hello, én Heather vagyok – jött oda egy szőke csaj, mikor szerencsére a srácok már biztonságban voltak. – A McFly fan club egyik vezetője.
- Szia, Heather! – köszöntem udvariasan.
- Azt a fülest kaptam, hogy itt szokott pihenni a McFly a koncertek előtt, ezért idehoztam a klubbot. Nem láttad véletlenül valahol ezeket a srácokat? – kérdezte, és a biztonság kedvéért odanyújtott nekem egy képet a srácokról.
- De! – bólintottam, mire a csaj képe felvirult. – Láttam már őket a TV-ben, meg egy csomó magazinban.
- Oh! És itt? – kérdezte reménykedve.
- Ide nem hozok magammal magazinokat, félek, hogy vizesek lesznek. Inkább könyvet olvasok – emeltem fel a Twilight Saga legújabb kötetét. A csaj reményvesztetten nézett rám.
- Tehát… nincsenek itt?
- Amint látod! – mutattam körbe. Közben észrevettem, hogy a tánccsoport többi lánytagja is hasonlóan próbál kibújni a válaszadás alól. Ez Heathernek is feltűnhetett, mert szúrósan rám nézett. De aztán megfordult és elkiáltotta magát.
- Jól van lányok, nincsenek itt! – ordított. – Mindenki a vendégem egy fagyira!
Ahogy ők kimentek, a srácok lassan előbújtak rejtekhelyükről. Danny és Doug egy nagy rakás napozóágy mögül jött elő, Tom egy hatalmas pálmafa mögül lesett ki, Fletch az emellett lévő virágágyásból tápászkodott fel, Harry pedig egész egyszerűen kisétált a személyzeti szobából.
- Jól van, szerintem ideje hazamennünk! – jelentette be Fletch. - És a nagyszínpadon találkozunk holnap nyolckor.
Egyértelmű volt, hogy miét volt a hirtelen riadó. Nem a kiscsaj volt az egyetlen, aki megneszelhette azt, hogy itt a McFly, ezért minél hamarabb el kellett húzni a csíkot. Úgyhogy megettük. A szállodában úgy számoltam, hogy még van néhány órám lefekvésig, úgyhogy nem siettem semmivel. Aztán meghallottam, hogy csengetnek. Valamiért, úgy gondoltam, Danny lesz az. Ha a lottószámokat így eltalálnám!
- Szia! – köszöntem neki, mire megcsókolt.
- Danny, tudod, hogy ma nem lehet… - suttogtam lehajtott fejjel.
- Persze. Nincs kedved filmet nézni? – vigyorgott, és előhúzott a háta mögül néhány DVD-t.
- Jajj, Danny ez… - kezdtem volna, de könnyes lett a szemem. Danny megfogta a vállamat, és lehajolt, hogy a szemembe nézhessen.
- Ne haragudj! Azt hittem, örülni fogsz neki… - kezdte a magyarázkodást, mire a nyakába borultam.
- Te komolyan velem akarod tölteni az estét? – kérdeztem, mire igenlően sóhajtott. Egy ideig még néztük egymást, és akkor észrevettem a szemében egy érzelmet. Halkan megszólaltam – Mondd ki!
Danny odahajolt hozzám, és lassan, nagyon lassan megcsókolt.
- Szeretlek… – súgta a fülembe halkan, aztán egy kicsit hangosabban, bátrabban is ki merte mondani. – Szeretlek!
- Én is szeretlek! – nevettem el magam sírás közben.
Még egy ideig álltunk ott, aztán leültünk az ágyamra egymással szemben törökülésben, és a filmet félre téve inkább egymásról igyekeztünk minél többet megtudni. Volt hogy komolyak voltunk, máskor nevettünk, megint máskor meg egyszerűen csendben ültünk és bámultuk egymást. Épp egy párnát vágtam a fejéhez, mert kifigurázta a dobverő-imádatomat, mikor kopogtak. Összeráncoltam a szemöldököm.
- Ki az? – kérdeztem.
- Én vagyok! – válaszolt egy ismerős hang.
Danny megemelte a szemöldökét, hogy vajon honnan ismerhetem a hang gazdáját, de azért utánam jött, mikor elindultam ajtót nyitni.
- Szia, James, gyere csak be! – köszöntöttem, és Danny is kezet fogott vele.
- Szia… sztok! Bocsánat, nem tudtam, hogy zavarok. Csak ezt a CD-t hoztam! – nyújtott a kezembe egy lemezt. – Gondoltam érdekel, hogy ez az, amit ki tudtam hozni belőle. Ja és föl is énekeltem, hátha érdekel… na, csak ennyi. Ja, meg hogy leírtam a számomat, ha bármi gáz van hívj, oké? Na, én azt hiszem megyek is… - fordult ki.
- Várj, már James! – futottam utána. – Nem zavarsz! Na gyere be!
- Biztos? – kérdezte gyanakvóan.
- Persze, hogy biztos.
- De különben is mennem kell, mert…
- JAMES!
- Oké, jövök. Bocsánat, csak én nem tudtam, hogy ti ketten… Tom azt mondta, csak te laksz itt, amikor megadta a hotel címét…
- Igen, ez egy hosszú történet. Na gyere! – rángattam be. Rendeltünk egy kis teát, és elmagyaráztuk Dannynek, hogy mi a helyzet. Nagyon érdekelte a dolog, még akkor is, mikor bevallottam, hogy ezzel mintegy a magánéletünket teregetem ki.
Meghallgattuk a számot. James meg Tom tényleg kihozta belőle a maximumot. Nagyon tetszett mindannyiunknak, de James egy idő után bejelentette, hogy őt várja a barátnője, úgyhogy hazament, és mi is lefeküdtünk, mert a másnap egy hosszú napnak ígérkezett.