8. Fejezet

Reggel Danny karjaiban ébredtem, ezúttal még ruha is volt rajtam. Az előző napi nihillel ellentétben nagyon izgatottan keltem. Nem csoda, már előre izgultam a fellépés miatt. Sovány vigasz volt, de a rajongók valószínűleg abszolút nem rám voltak kíváncsiak.
Danny csak rám nézett, és kitalálta, mire gondolok.
- It will be ok – nyugtatott meg halkan.
Együtt megreggeliztünk (ez persze túlzás – néztem ahogy Danny eszik), külön lefürödtünk, aztán mentünk a színpadhoz. Ott már mindenki készülődött. Hangoltak, állítottak, világítottak, füstöltek… Danny pedig a színpad mögé vezetett. A többiek néhány kivétellel már ott voltak, és amikor mindenki megérkezett, Fletch elénk állt, és tartott egy kis beszédet.
- A mai próbánk már végleges! Amit itt elrontasz, nem tudod máshol kijavítani, csak a koncerten. Nagyon fontos ezért, hogy mindannyian odafigyeljetek, és együttműködjetek egymással. Ne hősködjetek, ne improvizáljatok, csináljátok, amit megbeszéltünk, abból nem lehet baj. Ha valami nem megy, most mondjátok meg, még van időnk változtatni. Tudom, hogy máskor mást mondok, de most ne féljetek leállni, kérdezni, szólni, ha valami problémátok van. Meg tudjátok csinálni, rengetegszer megcsináltátok már a próbákon. Sok sikert! – ezzel kilépett, mi meg mentünk átöltözni, ezúttal a fellépőruhánkba.
A próba része nagyon jól ment, nekem meg ettől rossz előérzetem lett. Olyan még sosem volt, hogy kétszer egymás után hibátlanul adjuk elő az összes számot. Tehát ebből nekem logikusan következett, hogy valamit el fogunk rontani az előadáson, úgyhogy a lányokkal az összes hibalehetőséget átbeszéltük utána. Dannyt egész idő alatt alig láttam, és nagyjából annyit beszéltem vele, míg kipróbáltuk azokat a gépezeteket, amikkel feljövünk a színpad alól. Az is annyi volt, hogy „húzd be a lábad”. Volt viszont más, akivel foglalkozni kellett.
Flóra ugyanis két órával az előadás előtt bezárkózott a fürdőszobánkba. Később Fletchtől megtudtam, hogy Flórának már az előző előadásuk előtt is lámpaláza volt (ez még az előtt volt, hogy Dóri eltörte volna a lábszárait) és akkor nyugtatókkal kellett volna megoldani a helyzetet, aztán már vette is elő a gyógyszeres ládát…
- Fletch, ez nem megoldás! Nem nyugtatózhatod be minden előadás előtt!
- Értem a problémádat, de mégis mi mást csinálhatnék? – kérdezte komolyan.
- Netalántán odamehetnél és beszélhetnél vele? – ironizáltam, mire sóhajtott.
- Menj oda hozzá, majd meglátod mennyit ér!
Így is tettem. A fürdőszoba előtt Patti és Franci álltak, de érdekes módon ők sem Flórához beszéltek, hanem inkább egymás társaságát választották. Mikor meglátott engem, Patti arcán mosoly terült szét.
- Hol vannak? – kérdezte mohón.
- Mik?
- Hogy-hogy mik? Hát a pirulák!
- Ja hogy a nyugtató! – kaptam észbe. – Hát az most kimarad a napi programból!
- Meg vagy te huzatva?
- Rebus, értem én, hogy mire gondolsz, de… – kezdte Franci lassan.
- De higgyem el, hogy ez az egyetlen megoldás? – kérdeztem vissza kicsit ingerülten.
- Te viszont nem fogod hagyni, hogy Flórát gyógyszerezzük? – vágott vissza ugyanolyan stílusban. Na ez szíven ütött.
- Nem ezt akartam mondani!
- Dehogynem! – vágta rá Patti.
- Jó, ezt akartam mondani, és még csatolni is szerettem volna egy történetet egy közeli ismerősömről, aki majdnem belehalt a nyugtatókba, amit koncertek előtt szedett! – mondtam most már nagyon is dühösen.
- Közeli ismerős, mi? Kit ismersz még, aki koncertezni szokott? Mert én senkit! Ugyanolyan közeli ismerős, mint akiről a neten olvastál valami jó szaftos sztorit, vagy akit csak elképzeltél magadnak, erről van szó, igaz? – kérdezte Patti, én meg nyeltem egy hatalmasat. Pedig nem volt igaza. Annyiban igaza volt, hogy még nem ismertem abban az időszakban, mikor ez történt, de tényleg megtörtént. Láttam az orvosi papírokat róla. Csakhogy megkérte, hogy soha ne mondjam el senkinek. Szégyellte, hogy nyugtatókat szed iskolai koncertek előtt. Viszont a düh sok mindent kimondat az emberrel.
- Szilálgyi Tamás, az egyik bandatag. Tessék, itt a telefonom, hívd csak fel! – vágtam hozzá dühömben az egyáltalán nem törésálló eszközt. – Én megyek Flórához!
Sóhajtottam egyet, aztán közelebb léptem a fürdő ajtajához.
- Flóra… - kezdtem halkan, de aztán rájöttem, hogy ezt még akkor sem hallotta volna meg, ha poharat tapaszt az ajtóhoz belülről, ezért hangosabban folytattam. – Flóra, bent vagy?
- SZERINTED???
Flóra ritkán beszél hangosan. Utoljára akkor hallottam így beszélni mikor még őshazámban voltam, és felhívtak… az előtt meg kb. egy évvel korábban.
- Oké-oké. Ezek szerint gondolom akkor jól vagy… - Erre már csak egy dühös fújás volt a válasz.
Elgondolkodtam, mihez kezdjek. Ha tovább b*szogatom, hisztériás rohamot kap, és akkor nincs az az isten, aki leállítja a koncertig. Viszont most, hogy mentálisan magára vette a páncélt, és bezárkózott a trónterembe (az már részletkérdés, hogy ez utóbbit fizikailag a mi fürdőszobánk testesítette meg), valahogy ki kellett onnan hozni. Ha mást nem azért, hogy beadjuk neki a nyugtatókat, de erre csak végszükség esetén mertem gondolni.
Látni akartam, hogy mit csinál. A kulcslyukon való benézés esélytelen volt, mivel ez olyan ajtó volt, mint az áruházi WCken, ahol a kilincs alatt az a hülye, kör alakú izé van a zöld/piros csíkkal, és a barázdával, amit szerintem senki nem tudna megmondani, hogy miért raktak oda. Maradt hát az ajtó alja, ami alatt egy vékony csíkban láttam, ahogy fel-alá járkál hogy nyugtassa magát. Vártam, amíg egyenletessé válnak a lépései, és csak utána szólaltam meg.
- Tudtad, hogy az eredeti rózsa-vonal nem is Greenwichnél volt, hanem Párizson ment át?
Az ajtó alatt láttam, hogy megáll, de nem szólt semmit.
- Urugvájban tilos párbajozni, kivéve, ha az ember bejegyzett véradó.
- Mi van? – Most már meg mert szólalni, és ezt jó jelnek vettem. Viszont nem mozdult el álló helyzetéből.
- Az ember 200 km/órás sebességgel köhög. – Most megint csendben maradt, én pedig folytattam a használhatatlan tények sorozatát. – Eredetileg a Vissza a jövőbe sorozatban látott időgép egy hűtő és egy lézersugár lett volna, csak aztán nem akarták, hogy a gyerekek otthon a hűtőbe mászkáljanak…
És így tovább, perceken keresztül meséltem neki a smileyk feltalálásáól kezdve a malacok orgazmusán keresztül Andrew Wlies életéig, míg végre belémfáradt.
- A HIV vírust és az AIDS-et sokan egy dologként kezelik, de valójában a HIV maga a vírus az AIDS pedig csak egy tünet. Mint a nátha meg a tüsszentés…
Na ez kifektette. Leült valahova, és mély, de már nem hangos hangon megszólalt:
- Rebus, áruld már el, mit akarsz!
- Csak sorolom neked a világ dolgait – Igyekeztem én is halk, és nyugodt lenni. – Ha már te elzárod magad tőlük.
- Rebus, egy idegroncs vagyok, ez abszolút nem az, amire szükségem van.
- Ha már itt tartunk, erre a cirkuszra sincs szüksége senkinek.
- Azt hittem, segíteni akarsz…
- Bocs. Engedj be!
- Miért? – kérdezte elhűlve.
- Mert meg kell beszélnünk a dolgot…
- Mit?
- Ami téged zavar. Te másodszorra nem borulsz ki attól, ha tömeg előtt kell szerepelned, hanem valami elvárás lehet a dologban, aminek nem felelsz meg.
- Patti is ezt mondta múltkor – morogta.
- Patti egy nagyon okos lány.
- Hmm…
- Hm!
- Most mit vársz?
- Azt, hogy mondd el, mi zavar!
- Tényleg tudni akarod? – kérdezte egy fokkal hangosabban a vártnál. – Te!
Elakadt a lélegzetem.
- Na figyelj, bemegyek hozzád, és megbeszéljük!
- És mégis hogy szeretnél ide bejutni?
- Faltörő kossal…. – morogtam.
- Miii?
- Állj hátrébb, és fordulj el!
- Mi van?
- Tedd, amit mondtam!
Ezek után nem vitatkozott, úgyhogy a tettek mezejére léptem… És tíz másodperc múlva hatalmasat rúgtam az ajtóba, mire az kitárult. Halkan szólaltam meg, a még mindig háttal, padlón ülő lánynak.
- Figyelj, tudom, hogy elviselhetetlen vagyok. Másoknak is volt már bajuk ezzel. De hiszen ismersz…
- Nem az a baj! – legyintett, és előre fordult. – Hanem, hogy most hogy becsöppentél közénk… jobb vagy, mint valaha. Ennyi kihagyás után te lettél a legjobb közülünk. Nem tudom tartani az iramot veled… és a többiek sem. A legjobb lettél!
Ahogy rám nézett úgy tűnt, hogy komolyan gondolja, és ez aggasztott.
- M… mire gondolsz?
- Mutass még valakit, aki három hét alatt megtanul ennyi koreográfiát! Aki pár horzsolással megússza azt, hogy legurul a lépcsőn. Valakit, aki fél óra alatt megírja minden idők legjobb koreográfiáját. Valakit, aki képes berúgni egy ajtót!
Hirtelen elkezdtem hisztérikusan nevetni.
- Mi az? – kérdezte és zavarában ő is kuncogott.
- Apukámnak igaza volt: nem számít, mit tudsz; a lényeg, hogy a marketinged legyen jó!
- Marketing?
- Amivel eladom magam. Ami miatt azt hiszed, hogy képes vagyok fél óra alatt koreográfiát írni, és berúgni egy ajtót.
- De hát… láttam! – ráncolta a szemöldökét.
- Ez jött le neked. De nem ez történt.
- Megmagyarázod?
- Nos, a három hét alatti koreográfia tanulásra magadtól is rájöhettél: táncoltam veletek, ismertem a tánclépéseket, csak a sorrendet kellett megjegyeznem. Ráadásul kihagyás után először táncoltam újra, úgyhogy még volt bennem lelkesedés, meg szorgalom, és nem is egyedül voltam… Nehéz volt, igen, de közel sem annyira, mint te azt képzeled…
- Értem – bólintott komoran. – És a lépcső?
- Na látod, az már egy hosszú történet! Alsós voltam, lakásban laktunk, és nyáron nem volt mit kezdenem magammal… Aztán láttam egy rajzfilmet, ahol üldözték egymást lépcsőkön. Onnantól kezdve a lépcsőház, és a tűzlétra lett a nyári elfoglaltságom. Ott tanultam meg sok sikertelen kísérlet után, hogy mimet kell letenni a forgolódás közepette, hogy ne törjön el semmim… De persze így is sajgott mindenem.
- Te ilyeneket nem mondtál el? – nézett nagyot.
- Nem csak! Azt sem mondtam el, hogy ez a koreográfia a Friday nightra… már egy éve teljesen készen van. Több hosszú hónapig tartott megírni; a fél óra arra kellett, hogy mindenre visszaemlékezzek. Egy barátnőmmel anno elhatároztuk, hogy megírjuk a koreo-t, és ez lett belőle. És még mielőtt megkérdeznéd: igen, McFly fan vagyok, onnan ismertem a számot.
Hazudhattam volna neki, hogy az "Éjszaka a múzeumban" fogott meg, de ezt nem akartam. Flóra már nem tudta, hogy sírjon, vagy nevessen.
- És az ajtó? Azt is gyakoroltad?
- Nem – nevettem. – Csak volt hozzá titkos fegyverem.
- Titkos fegyver? – Szemmel láthatólag a nevetés mellett döntött. – Miféle fegyver?
- Tíz forintos…
- Tíz forintba kerül? Te egy rágóval rúgtad be az ajtót?
- Nem. Egy fém tízforintost raktam be a kilincs alatti barázdába, azt elfordítottam és kinyílt a zár. Csak te nem láttad, mert háttal voltál… Na gyere, még van másfél óra, együnk valamit, és szedjük rendbe magunkat!
*
Fél óra volt még a koncertig, és én nyugodt lélekkel, viszont kissé izgulva ültem egy sötét szobában egy padon egy pohár automatás kávé társaságában, amivel reméltem, hogy nem öntöm le a fellépőruhámat, ami már rajtam volt. Minden nyugodt volt, ez viszont segített rádöbbenteni, hogy egyedül vagyok, vészesen egyedül. Nem baj, legalább volt időm átgondolni a dolgokat. Egy idő után viszont valaki megzavart. Azt hittem, Fletch az és már épp kezdtem bele a magyarázatba, hogy miért is nem vagyok ott, ahol ő mondta, mikor Danny átkarolta a vállamat, mellém ült, és magához húzott.
- Félsz? – kérdezte.
- Már nem! – mondtam, és megsimítottam vállamon lévő kezét, ő pedig erre még jobban magához húzott.
- Minden rendben lesz!
- Tudom – mosolyogtam, és átöleltem. – Szeretlek.
- Én is szeretlek – mondta, és nyomott egy puszit az arcomra. Egy ideig csendben ültünk, de aztán megtörtem.
- Tudod, most végre olyanok vagyunk, mint a normális párok…
Danny nevetett.
- Úgy normális, mint aki nem egy zenész és egy táncosa; vagy úgy normális, akik nem verték szét egymást kapcsolatuk elején?
- Nem mindegy? – vontam meg a vállam, aztán még felhörpintettem a kávém maradékát, és kidobtam a poharat a kukába.
- De. Mindegy.
Még romantikáztunk volna egy kicsit, csak aztán az ajtóban tényleg megjelent Fletch. Viszont nem azért, hogy leszúrjon, hanem hogy megdicsérjen azért, amit Flórával tettem, és figyelmeztessen, hogy tíz perc és kezdünk.
Odabattyogtunk a színpad alá, mindenki sok sikert kívánt mindenkinek, Harryt „fellőtték”, Danny még adott egy szerencse-csókot, aztán Tommal és Dougie-val meg a táncosokkal együtt lassan mindenki eltűnt mellőlem. Bemásztam arra a helyre, ahol előzőleg Tom volt, és vártam. Ahogy a gép lassan elindult, hogy felvigyen a felszínre, úgy fogalmazódott meg bennem a vezényszó: SHOWTIME!