10. Fejezet

- Honnan tudnak ezek ennyi mindent? – morogtam.
- Megvannak az eszközeik – mondta Fletch. – De mi ez a dolog a terhességi teszttel?
- Nonszensz - morogtam.
- Fogadás – legyintett Danny.
- Most mit csináljunk?
- Egyszerű! – mondta Fletch. – Össze kell hívnotok egy sajtótájékoztatót. Érted, mire gondolok?
- Persze – válaszoltam -, minden nap össze hívok én is egyet… Nem, Fletch, fogalmam sincs, hogy kell sajtótájékoztatót összehívni, és hogy mit kell mondani ahhoz, hogy ne utáljanak meg.
Fletch zavartnak tűnt. Tekintetemet látva Danny válaszolta meg a kimondatlan kérdésemet.
- Igazából csak arra volt kíváncsi, hogy érted-e, a “press conference” kifejezést…
- Ja, bocs…
Fletch később elmagyarázta, hogy miért lesz minden rendben a sajtótájékoztatón.
- Figyelj, te most az a lány vagy, akit mindenki utál.
- Köszi, ez nagyon kedves tőled.
- Komolyan. Te vagy Danny Jones barátnője. A rajongók nagy része már emiatt élve eltemetne. Ha most nem nézzük a terhességi tesztet, amit szerintem három mondatból amúgy is meg lehet magyarázni – Ebben volt némi igazság. Most jöttünk össze; mi a francért akarnék gyereket húsz (de inkább huszonöt) éves kor előtt; stb. - … akkor is még ott a tény, hogy sikeres vagy, folyton együtt lógtok, Danny imád…
Ahogy ezt kimondta melegség öntötte el a szívem.
- Tényleg?
Erre csak megforgatta a szemét, Danny meg rám kacsintott.
- Szóval még lesz egy csomó beszélgetés, amin kitárgyaljuk, hogy hogyan kell tálalni téged ahhoz, hogy a rajongók valamennyire elfogadjanak.
- Miért? – kérdeztem. – Így nem fogadnak el?
- Igen – sóhajtott Fletch -, eddig ezt magyaráztam.
- Jó, de én meg lassú felfogású vagyok - vágtam vissza, aztán elgondolkodtam, azon, amit mondott. – De hát… nem is ismernek!
- Ne legyél nevetséges, a kedvenc énekesükkel jársz!
- Igen, és Danny így boldog! A sok lány közül kiválasztott engem, akivel boldog. Azt akarják, hogy boldog legyen, nem? – Nem azért magyaráztam ilyen sokáig, mert féltem, hogy Fletch nem érti, hanem mert annyira jó volt ezeket kimondani…^.^
- Rebus, őszintén! Te nem utáltad Danny eddigi barátnőit?
- Öö… édesem, kimennél? – néztem nagy boci-szemekkel, de Fletch nem adott időt Dannynek, hogy bármit is lereagáljon.
- Tehát érted, mire gondolok. Lényeg a lényeg, TI – mutatott rám, majd Dannyre – csináljátok, amit eddig; a médiát majd ÉN elintézem. A sajtókonferencia idejére pontosan tudni fogjátok, hogy mit kell ott mondanotok, oké? – magyarázta, miközben az órájára nézett. – Nekem viszont most mennem kell kibeszélni titeket.  Sziasztok! – és ezzel kiment. Danny nevetett, én nem. Mikor becsukódott az ajtó, egyszerre szólaltunk meg.
- Hogy bírsz ilyen nyugodt lenni?
- Mióta szólítasz “édesem”-nek?
Természetesen a válasz is egyszerre jött.
- Nem tudom, ez csak úgy jött.
- Mért kéne idegesnek lennem?
Az “édesem”-témát ezzel (és a szokásos Dannys vigyorral) lezártuk, én viszont továbbra is kétségbe voltam esve a sajtótájékoztatót illetően, ezért Danny szorosan magához húzott.
- Minden rendben lesz – nyugtatgatott. Ott a karjaiban, érezve az illatát, figyelve szíve dobbanását, látva gyönyörű szemeit, hallva férfias hangját… annyira, de ANNYIRA könnyű volt hinni neki.  Ennek ellenére sajnos/szerencsére az agyam is dolgozott, és tudtam, hogy nem lesz ez így jó. A kilenc hétből, ameddig Londonban tartózkodtam már hat letelt. 21 napom maradt, hogy döntsek, hogy mit kezdjek az életemmel – Londonban, vagy Budapesten folytatódjon tovább? Az alap (“default”, ahogy a programozók mondják) válasz az volt, hogy hazamegyek. Így volt megbeszélve, ott az együttesem a családom. Ellene szólt viszont egy nagyon (nagyon-nagyon) erős érv: Danny.  Ha haza akarok menni, őt el kell felejtenem. Minél előbb mindörökre. Ha itt akarok maradni, akkor a bandámat kell cserben hagynom… és persze magamat, hisz akkor új életet kell kezdenem. Egyszerűen túl sok érv volt Danny ellen. Rá kellett vennem magam tehát, hogy eltávolodjak tőle. De persze ott volt a kérdés, hogy vajon képes leszek-e. És ez volt az a gondolat, ami miatt végül is elkezdtem zokogni, és nem érdekelt, hogy Danny gyengének lát.
- Danny, szeretlek! – bömböltem vállába, ő pedig csitítgatott.
- Sssss… Én is nagyon szeretlek, Rebus, és hidd el, hogy a sajtótájékoztató simán lezajlik.
A sajtótájékoztató végül mindenhogy lezajlott, csak nem simán. Kezdjük ott, hogy már az elején rá kellett jönnünk, hogy Fletch nem azért szervezte meg, hogy minket tisztázzon, hanem hogy beavassa a médiát abba, hogy a  Super Records Ltd, a srácok lemezkiadója három amatőr együttest ki fog válogatni, akinek segít kiadni egy CD-t. Ezt persze a srácok már tudták, és a lányok is, és én is csak a szokásos miatt (mert semmi másra nem figyeltem a saját problémáimon kívül)  nem tudtam még róla. A terv az volt, hogy a következő heti meghallgatás keretében kiválasztanak három együttest, akiknek még nincs lemezük, és segítenek csinálni nekik egyet.
Miután ezt Fletch elmondta, akkor jött Danny a magyarázkodással. Persze előző héten számtalanszor átbeszéltük, hogy melyikünk mit mond (már csak a kérdésektől féltünk). Tehát Danny után jöttem én.
- Szép napot mindenkinek! A nevem Rebecca Farkas, de mindenki csak Rebusnak hív. Magyarországon lakom, és a McFly egyik táncosát jöttem egy rövid időre helyettesíteni. A táncon kívül nagyon szeretek zenélni – dobolok, és szintetizátoron játszom. Két kérdésre szeretnék válaszolni – kezdtem, majd Dannyre mutattam. – Yes! – Az ujjamat a hasam felé irányítottam. – No!
Miután ezt tisztáztam Danny hajolt a mikrofonhoz.
- Várjuk a kérdéseiket!
Záporoztak a kíváncsiskodások, és nem is volt probléma, amíg fel nem tettek egy bizonyos kérdést,amitől nagyon féltem. Egész addig ugyanis vidáman zajlott a beszélgetés, miután Danny elmesélte a fogadásunkat. Akkor is vigyorogva választottam ki a következő riportert, aki kérdezhetett.
- Az a szexi, fiatal srác, ott a háttérben, fekete ingben! – incselkedtem, mire Danny játékosan oldalba bökött.
- Sziasztok! Én az “About us”-tól jöttem…
- Üdvözöljük az “About us” olvasóit! – szúrta közbe Danny, én meg integetésre emeltem a kezem, hogy lefényképezhessenek.
- …és ha jól értem akkor csak rövid ideig tudsz Londonban maradni, Rebus.
- Ez így van – bólintottam mosolyogva. – Még két hét van megbeszélve….
- Mi lesz utána a kapcsolatotokkal?
Na ez volt az a kérdés, amitől úgy igazán tartottam. Kifutott az arcomból a vér, megállt a szívverésem, és elkezdtem dadogni.
- Mm… megismételnéd a kérdést?
A srác távol állt, mindezt nem láthatta, ezért továbbra is vidáman, kíváncsian kérdezte:
- Mi lesz a kapcsolatotokkal, miután hazamész?
Segélykérően néztem Dannyre, de úgy tűnt ő is olyan megszeppent, mint én. A szemem sarkából Fletchet kerestem, aki vadul gesztikulálva mutatta, hogy fecsegjek. Nagy levegőt vettem, és a mikrofonhoz hajoltam.
- Na ez egy érdekes történet, mi is sokat gondolkodtunk rajta, és hát még nem igazán sikerült dűlőre jutnunk…
- Tehát bizonytalan a kapcsolatotok jövője? – kérdezte komorabban.
- Állj! – emeltem fel a kezem a zúgolódásra. – Én ezt NEM mondtam, én azt mondtam, még nem döntöttük el.
Danny már egész elrévedezett, szerintem ezt most ő is átgondolta. Reményvesztetten Fletchre néztem. Ő intett, hogy akkor szólítsak fel egy másik riportert. Ez a srác viszont még akart valamit.
- Bele sem gondoltál abba, hogy mi van, ha a bandád esetleg elindul a McFLY tehetség-kutató meghallgatáson?
Nem értettem, miért néz rá a többi riporter olyan furcsán, aztán lesett – ezt az utolsót magyarul mondta! És akkor raktam össze…
- Szabolcs, b***meg! Hogy kerülsz ide?
*
Már két órája beszélgettünk (angolul!) a stúdióban (lányok, McFLY, Fletch, Szabi,én), de még mindig nem tudtam elhinni, hogy a bandatársam ideutazott meglátogatni.
- Pedig egyszerű. A többiek küldtek, hogy nézzek rád. A reptérre együtt érkeztem egy celebbel, és ott volt egy csomó újságíró. Véletlenül hallottam, hogy felhívták az egyiket. Danny Jonesról volt szó, és “Rebus Farkas”-ról. Követtem a gyűlés helyszínére.
- És honnan volt belépőd?
Szabi megvonta a vállát.
- Egy újságíró-igazolvány elég volt.
Így már értettem. Szabolcs három éve egy “Rólunk” (!) nevű lapnál dolgozott afféle mellékállásban. Reméltem, hogy a bandatársáról nem ír cikket, de azért megkérdeztem “biztos, ami tuti”-alapon.
- És mennyit fizet a főszerkesztő értem?
- Érted semennyit, Dannyért már többet fizetne, de ne aggódj, nem írok rólatok.
- Köszi, ezért hálás vagyok! – vigyorogtam.
- Szóval egész végig azon törtem a fejem, hogy hogy lehetne megoldani a dolgokat – ugyebár, hogy Londonban vagy Budapesten élj -, és arra jöttem rá, hogy ha szerzünk itt egy lemezszerződést, akkor jó eséllyel ki is költözhetnénk, és egyenesbe jöhet minden.
- Szabolcs, te egy zseni vagy – hangzott el, aztán Szabi nyakába ugrott valaki, csak az a poén, hogy nem én.
- Danny! Igaz, hogy csak azt mondtam, hogy nem szeretném, ha csajoznál, amíg velem vagy; de valójában arra is gondoltam, hogy ne pasizz…
- Mi van, ÉDESEM, féltékeny vagy? – jött a válasz.
- Összegezzük a teendőket! – mondta Fletch, mikor mindenki visszaült a helyére. – Először is: Szabi, hol a cuccod?
- Nincs – válaszolt lazán.
- Az hogy lehet? – kérdezte Harry.
- Szabi mindig külföldön veszi meg a cuccait – magyaráztam.
- De miért?
- Mert így frissítem a ruhatáram fele annyiért, mint otthon.
- Szóval neked még szerezni kell cuccokat – zárta le a menedzser a témát.
- Ja! És be kell jelentkeznem egy hotelba.
- Nem feltétlenül! – szóltam közbe. – Aludhatsz az én szobámban, és én meg alszom Dannynél.
- Oké! – mondta Fletch. – A bevásárlást el tudod intézni?
- Persze, viszont a banda többi tagját felhívhatná valaki más…
- Jó! Ki ismeri a fiúkat?
- Elintézhetném én! – javasoltam.
- Nem, veled és Dannyvel beszélni szeretnék. Ti, lányok, ismeritek a bandát?
- Egyszer láttuk, mikor bejöttek hozzánk próbára, hogy elcsórják Rebust! – magyarázta Patti.
- Na ebbe ne kezdjünk bele! - állítottam le. Fletch mintha meg se hallotta volna civakodásunkat.
- Annyi elég. Megvan a számuk?
- Nekem megvan, és majd Franci felhívja őket. – Még egy mondat, aminek tőlem kellett volna elhangzania.
- Neked honnan? – kérdeztem Flórát, aztán eszembe jutott a fellépés előtti eset, és hogy már akkor sem akart beszéli róla. – Jó, mindegy, megoldjátok.
- Melyikőtök ismeri legjobban a bandát? – kérdezte Fletch a McFLY-tól.
- Asszem én – mondta Tom.
- Remek. Akkor szaladj fel a harmadikra, és mondd meg az adminisztrátoroknak az adataikat, hogy indulhassanak tehetségkutatón.
- Rendben – mondta Tom.
- Jól van. Banda - pipa; jelentkezés - pipa; Szabi - pipa… akkor aki a lányok közül nem telefonál, az legyen kedves elmenni és tervezni új ruhát a nagy fináléra, rendben? – El is felejtettem. Úgy volt, hogy utolsó közös munkánkat a McFLY-jal egy jótékonysági bál keretében végezzük el, de oda végül nem hívták a táncosokat, Fletch tehát rendezett nekünk egy hatalmas show-t az egyik legnagyobb londoni arénában. McFLY koncert készült persze, de rengeteg plusz elemmel. Na ehhez kellett plusz ruha.
- Oké! – bólintott Patti  -, Flórával elmegyünk.
- Jó! – mondta Fletch. – És még egy feladat maradt, no de kire? – kérdezte magától, majd végignézett rajtunk. Elsőnek a félénken kucorgó Szabi került látókörébe. – Szabi vásárol – Ezután rám és Dannyre emelte tekintetét – Ti velem beszélgettek – Aztán Francira nézett – Franci telefonál – Patti és Flóra jött utána – Ők ruhát néznek – Tom következett – Tom beszélget az adminokkal, és… - Harry és Doug maradt hátra – Harry, ti mit csináltok?
Harry, aki eddig azzal volt elfoglalva, hogy minél többször vállba tudja bokszolni Dougie-t, hirtelen felnézett.
- Figyelünk – mondta, és ennek persze nagy nevetés lett az eredménye.
- Ennek örülök, viszont az előzőt úgy értettem, adtam-e feladatot nektek?
- Nem – válaszolta Harry elpirulva, hogy lebukott.
- Jó, akkor ti az ötödikre mentek a tárgyalóterembe. A klippről folyik ott a megbeszélés.
- Milyen klippről? – vágtam közbe, de lepisszegtek.
- …Lejegyzeteltek mindent; tudni akarom, mi a vége, viszont muszáj beszélnem Dannyvel és Rebussal. Na, mindenki tudja mi a dolga? … Akkor mire vártok? Indulás!
Nagy zúgolódás támadt, majd majdnem mindenki elhagyta a termet azzal, hogy egy óra múlva találkozunk. Ahogy felálltam a székemből, átgondoltam az egészet. Én itt maradok Dannyvel, a bandám jön, lemezünk lesz, Danny rajongói nem tépnek szét, itt fogunk élni… És akkor egy pillanatra úgy tűnt, minden rendben lesz. Pedig dehogy volt…