11. Fejezet

Fletch megdicsért, hogy minden rendben volt a sajtótájékoztatón, aztán hozzátette, hogy „de most nem erről akarok beszélni”. Megrémített az, ahogy rám nézett. Aztán elővett egy borítékot és a kezembe nyomta.
- Nem rég érkezett – magyarázta – és neked van címezve.
Kinyitottam, miközben azon gondolkoztam, hogy miért nem képesek emailben vagy telefonon lerendezni. Aztán rájöttem, hogy se a telefonom nem volt bekapcsolva, se az emailemet nem néztem legalább egy hete. Fújtam egyet, és kiszedtem a lapokat a borítékból.
- Mi az? – kérdezte Danny, mert magyarul volt.
Intettem neki, hogy majd elmondom, aztán elolvastam. Amint végigolvastam, kifutott az arcomból a vér légszomjam lett, és belenyomtam a körmömet Danny engem fogó karjába…
- Áú! – kapta el a kezét. – Mi a baj? Mi ez a levél? Hivatalosnak látszik.
- Ez, kérlek, egy idézés!
- Bírósági? Na ne! – kapta ki a kezemből, mintha értené. – De hát… miért?
Nagy levegőt vettem.
- A féltesómat… megmérgezték!
- Micsoda? Neked van tesód?
- Igen, egy nyolc éves fiatalember apai ágról. Azt írják, két napja evett valamit, és azóta kómában van. A nyomozás miatt be kell mennem a bíróságra…a Budapesten lévőre – tettem hozzá, mire Danny eltátotta a száját. Azt hittem kommentel, de aztán Fletchre nézett.
- Mikor jött a levél?
Fletch, aki eddig mindent tudóan bólogatott, Dannyre emelte a tekintetét.
- Inkább a keltét nézzétek.
Villant a szemem – három napja írták. Vagyis a tesóm öt napja nem kelt fel.
- El kell intéznem egy telefont! – pattantam fel, majd elviharzottam a mobilomért.
Amikor azt mondtam, hogy EGY telefont az elég erős meggondolatlanság volt. Először apukámat hívtam, hogy magyarázza meg nekem, hogy mi történt. Azt tudtam meg belőle, hogy egy ajándék cukorka volt a ludas. Egy nap egyszer csak előkerült a konyhafiókból, a tesóm megkérdezte, hogy ehet-e, az anyja mondta neki, hogy persze, és ez lett az eredmény… Nekem, mint gyanúsítottnak az előző egy hetet kell igazolnom, illetve azt, hogy a cukorka semmiképpen nem származhatott tőlem.
Apukám után rögtön néhány ismerősömet hívtam, akinek köze lehetett a dologhoz, akár csak annyi, hogy a napokban találkozott a tesómmal. Plusz információval senki nem tudott szolgálni, de legalább kerekké tették a történetet. Ugyanis végig azon gondolkodtam, hogy ki akarhatta megölni a féltesómat, és miért? Az egy dolog, hogy a rokonait gyanúsítottnak állítják be,de miért nem keresnek igazi tettest? Mi van ha a gyilkos még nem tett le szándékáról? Mi van ha a féltesóm még mindig veszélyben van?
Anyukámat utoljára hagytam. Tudtam, hogy ő fogja a pontot kitenni az i-re. Tudott arról, hogy mi történt, és azt mondta, hogy nagyon aggódik értem. Mikor megmondtam neki, hogy hazamegyek egy időre, megörült. Azt nem mertem elmondani, hogy szó sincs egy hétnél többről. Vissza kell még jönnöm Angliába.
Amíg én a telefonálással voltam elfoglalva, addig Fletch összehívott mindenkit, és mire visszaértem, már az egész banda táncosostul, Szabistul ott várt. Danny rögtön odarohant hozzám, és megölelt.
- Na most mi lesz? – kérdezték többen is.
- Srácok! – mondtam nekik. – Tudom, hogy hatalmas galibát okozok, de haza kell mennem. Amilyen gyorsan csak lehet.
Nem voltak mérgesek, inkább megértően néztek rám. Fletch nyilván vázolta már az esetet. Azért röviden én is elmondtam. Beszámolómat azzal fejeztem be, hogy egy hetet szeretnék otthon tölteni, és minél hamarabb el kéne indulnom.
- Jó! – mondta Fletch. – Menj haza és pakolj! Én addig elintézem neked a repjegyet…
Ott helyben a nyakába tudtam volna ugrani, ha nem lett volna fontosabb dolgom. így inkább csak hálásan néztem rá.
- Köszönöm, hogy megértesz! Majd ki fogom fizetni neked, mikor…
- Hagyd csak, most ne ezzel foglalkozz! Most az a legfontosabb, hogy a testvéred mellett légy.
- Köszönöm! – mondtam, és még egy ideig fogadtam a srácok jókívánságait, aztán elköszöntem tőlük. Mikor azonban Dannyhez fordultam, hogy megcsókoljam, az ajkamra tette az ujját.
- Veled megyek – suttogta…
- Hogy micsoda? – Nem tudtam elhinni, hogy ilyen csodálatos barátom van…
- Veled megyek! – mondta ki hangosan is. Most már nem hogy egy ujj, egy teljes hadsereg sem tudott volna megállítani attól, hogy megcsókoljam…
- Nem lesz baj, hogy neked interjúid, meg koncerteid lesznek? – kérdeztem.
- Semmi olyan nincs, ahonnan ne tudnának nélkülözni – nyugtatott meg, aztán karon fogott. – Na gyere menjünk, pakolni!
*
A nap folyamán egyre csak romlott minden. Először is amíg beszélgettünk, elkezdett szakadni az eső. És ez nem az a fajta eső volt, ami lassan bontakozik ki. Ez hirtelen indult, és egy fél óra alatt, amíg összepakoltunk, iszonyú vihar lett belőle. Ha nincs a tesóm, ki sem mertem volna tenni a lábam a házból ilyen időben. De ez csak a kisebb hátrány volt. A nagy problémát a viharral az jelentette, hogy mivel hirtelen tört ki, senki nem tudta, hogy mitévő legyen, és minden egyszerre állt be. A vonatok, a buszok, de még metró(???) menetrendjében is nagy volt a kavarodás. A repülők meg el sem indultak. És ez volt a nagyobb gond. Hogy a francba jussak el Magyarországra, ha a szigetet nem tudom elhagyni?
Piszok nagy mázli, hogy Danny egy rocksztár! Amint egy csaj felismerte, rögtön mindenki körénk sereglett. Neki persze muszáj volt elkezdeni autógrammokat osztogatni, de volt elég esze ahhoz, hogy kihasználja a helyzetet. Csak elmorogta, hogy mekkora baj, hogy nem indulnak a repülők, mire egy rajongó (aki valójában reptéri dolgozó volt) elkezdett buzgólkodni, hogy szerezzen nekünk helyet az egyetlen még induló gépre Franciaországba. Ez persze túl közel volt, de még mindig jobb volt, mint a semmi.
Mire sikerült feljutnunk, Danny már nagyon kimerült, úgyhogy mondtam neki, hogy inkább aludjon, mert én úgyis csak idegesíteném. Tulajdonképpen magamat is csak idegesítettem azzal, hogy gondolkoztam, de szerencsére bármikor úgy éreztem, hogy felrobbanok, csak elég volt ránéznem a barátomra, ahogy ott aludt, és valami csodaszépről álmodott.
Gondtalanul.
Nyugodtan.
Szeretem.
Aztán persze megint elárasztották a rossz gondolatok a fejem, és az egész kezdődött elölről. És ez így ment, amíg le nem szálltunk. Felébresztettem Dannyt, aztán ott, a reptéren elkezdtük kitalálni, hogy mitévők legyünk. Nem gondoltuk, hogy még egy repülőutat el lehetne intézni ilyen könnyen, ráadásul ahogy elnéztem, Magyarországra aznap egy gép sem repült.
- Az neked nem jó, ha holnapután indulunk, ugye? – kérdezte Danny. Szomorkásan megráztam a fejem.
- Nem, sajnos.
- A vonat pedig túl lassú…
- Az, bizony – bólogattam.
- Akkor nincs más választásunk…
- Mi? – kaptam fel a fejem. – Neked van ötleted?
- Van – vigyorgott, aztán megragadta a csuklóm, és addig húzott, amíg egy autókölcsönzőhöz nem értünk.
- Igazad van! – kaptam észbe, aztán az eladóhoz siettem. – Melyik a leggyorsabb autód? – Ennyi jött ki franciául. Én már azon is csodálkoztam, hogy egyáltalán eszembe jutnak a szavak. Gondolom látta, hogy azt úgysem érteném meg, amit mond, úgyhogy rámutatott egy gyönyörű járgányra. Nem értek az autókhoz, egyetlen dolgot tudtam róla megmondani: fekete.
- Lamborghini gallardo – motyogta Danny.
- Szuper, most már ezt is tudjuk – vigyorogtam, majd az eladóhoz fordultam – Mennyi?
Húsz perc alatt elintéztünk mindent, úgyhogy nem sokára (jó, ez itt több órát jelent) már át is szeltük a francia/német határt. Innentől kevésbé aggódtam, mert a német autópályán nincsen sebességkorlátozás, az autónk végsebessége pedig nagyjából 300 volt… Ennyit tudtam én kihozni belőle. Danny felajánlotta, hogy segít, de mondtam neki, hogy inkább aludjon még egy kicsit, mert számítottam rá vezetés terén… Munichnál amikor tankoltunk végül át is adtam neki a kormányt, mert ott már annyira fáradt voltam, hogy majdnem balesetet okoztam. Szóval közölte, hogy innentől inkább ő vezetne. Én meg elterültem az anyósülésen, és aludtam. Mikor átléptük az osztrák-magyar határt, felkeltett. Betéve tudtam az utat haza, és igyekeztem megfelelően vezetni. Először hazavezettem.
Anya majdnem szívinfarktust kapott, mikor meglátta a méregdrága sportautót, és még jobban elcsodálkozott, mikor a belőle kilépő Dannyt.
- Anya! – öleltem meg, majd Dannnyre mutattam. – Ugye nem baj?
- Háát… azért szólhattál volna korábban! - húzta a száját, de végül is nem szólt egy rossz szót sem. Nyilván, mert Dannyre nem is lehet.  :P
Bemutatkoztak egymásnak, anya bevezette a házba, amíg én beparkoltam az autót garázsba. Üdvözöltem a kutyámat, aztán bementem a házba. Nem sokat változott, mialatt nem voltam itthon. Az előszobából beléptem a konyhába, ahol megláttam Dannyt foghagymakrémlevest enni.
- Gondoltam, éhesek lesztek – magyarázta anya.
- Jól gondoltad! – vigyorogtam, aztán én is szedtem magamnak, és leültem enni. – Be lehet most menni a kórházba?
- Még korán van, kislányom. Biztos fáradtak vagytok. Szerintem most inkább pihenjétek ki magatokat, és majd utána bementek apáddal.
- Igazad van – sóhajtottam.
- Na, akkor én megyek, megágyazok nektek.
- Köszi, anya, egy angyal vagy! – szóltam utána. – Ja, és letépnéd a posztereimet a falról?
Nem akartam, hogy Danny meglássa saját magát körbe a falakon.
- Anyukád jól főz – mondta Danny.
- Ez így van, viszont ezt a receptet tőlem tanulta – vigyorogtam. – Egyébként azt beszéltük, hogy most alszunk egyet – gondolom az rád is rád fér – és aztán apukám bevisz a kórházba. Velem jössz?
- Persze – mosolygott. – De csak akkor, ha ott szívesen látnak.
- Biztosan. Meg szerintem egyedül nem is bírnám ki azt a légkört. Eleve utálom a kórházakat és most még a tesóm is!
- Akkor mindenképpen megyek – mondta, én meg megcsókoltam. – Mi a második?
- Rántott csirke krumplipürével.
Ezt anyukám nem tőlem tanulta, de Dannynek ez is nagyon ízlett. Miután megettük, összeszedtem a tányérokat, és elmosogattam, hogy legalább ezt ne anyának kelljen. Danny végig ott állt mögöttem, és átfogta a derekam.
- Na hogy tetszik Magyarország?
- Nem láttam sokat belőle, de szép a konyhátok – vigyorgott.
Ekkor megjelent anyukám.
- Megágyaztam, RENDET RAKTAM – villantotta rám a szemeit -, mindjárt hozok törölközőket, ti addig döntsétek el, hogy ki fürdik előbb! – mondta angolul.
Danny előreengedett, és amíg én zuhanyoztam, addig ő anyával beszélgetett a konyhában. Mikor kijöttem, épp nevettek valamin. Úgy nézett ki, hogy jól kijönnek egymással, aminek nagyon örültem. Danny fogta a fogkeféjét, a pizsamáját, meg egy törölközőt, odajött hozzám, homlokon puszilt, aztán elment fürödni. Mikor becsukta az ajtót, anyához fordultam.
- Vélemény?
- Pozitív. Danny jóképű, szimpatikus, udvarias…
- …sikeres, gazdag, okos, kedves, és imádni való, tudom – fejeztem be anya megkezdett mondatát. – De amit ennél is jobban szeretek benne, az az, hogy imád engem. És tudom, hogy egy kicsivel idősebb nálam, de annyira szeretem. Nézd meg, mit meg nem tesz értem! Most is eljött ide, egy számára tök idegen helyre, csak azért, hogy lelki támaszt nyújtson.
- Jól van – jól van – mosolygott anya. – Áldásom rátok!
- Ez az! – kiáltottam fel. – Akkor már csak apáéknak kell szeretniük, és teljes lesz a boldogságom.
- Szerintem ezzel nem lesz gond. Tudod, milyen az apád!
- Ja, tudom… Amúgy mi volt itthon amíg én nem voltam?
Még beszélgettünk egy ideig, mikor megjelent Danny egy kockás pizsiben, hihetetlenül aranyosan. Akkor elköszöntünk anyától, és elmentünk aludni. Ahogy belépett a szobámba, Danny eltátotta a száját. Nem csodálkoztam, mindenki így volt vele, mikor először meglátta. Nem a berendezés fogta meg (pedig dobszerkóm, és a szintim se piskóta), hanem a falak. Körbe körbe a falra festve kották, violinkulcsok, különböző együttesek dalszövegei.
- Héé, az ott McFLY? – kérdezte Danny a Point of view néhány sorára mutatva.
- Aha. És ott van Bruce Springsteen!
- Tényleg! – kiáltott fel. – Baby, we’re born to run!
- Na jó, te még nézelődj, én meg lefekszem aludni. – Ezzel befeküdtem az ágyba, magamra húztam a takarót, és befordultam a fal felé. Fél perc múlva motoszkálást éreztem az ágyon, és forró leheletet a nyakamban, és egy jéghideg kezet a derekamon. – Danny! – szóltam rá. – Meg akarsz fagyasztani?
- Nem, de fel akarom melegíteni a kezem…
Ezen kuncognom kellett. Felé fordultam, és megcsókoltam.
- Jó éjt, édesem!
- Szép álmokat, kicsim!
Danny légzése viszonylag hamar egyenletessé vált, de én még sokáig nem tudtam elaludni. Nem tudtam megmondani, hogy azért-e, mert végre újra itthon vagyok, vagy a tesóm miatt, de arra tippeltem, hogy a semmit tevés a legbántóbb. Az hogy már szinte egy karnyújtásnyira vagyok a tesómtól, mégis meg kell várnom a reggelt. Hajnali négy óra volt, már kezdett pirkadni. Ha most nem alszom el, akkor soha.
Dannyre néztem, aki még mindig engem átkarolva feküdt, és békésen szuszogott az ágyamban. A szobámban. Az otthonomban. A hazámban. És annyira tökéletesen beleillett mindebbe, amennyire tökéletesen az én életembe is beleillett. Iszonyú hálás voltam neki, amiért ennyi mindent megtesz értem, de nem ezekért szerettem. Amit igazán szerettem benne, az a nyugodtsága volt mikor aludt; a tekintete, mikor reggelente felkelt, és először nézett rám; a mosolya, amivel bármikor képes volt felvidítani; és az a hatalmas szíve, amivel már annyi örömet szerzett nekem.
Ahogy ezt átgondoltam, rájöttem, hogy Danny minden volt, amit magamnak kívánhattam. A tudat, hogy ott feküdt mellettem, biztonsággal töltött el. Olyannyira, hogy végül én is elaludtam.